<p>Az idei futóévet a gútai félmaratonnal kezdtem. A környéken, és ha jól tudom, az országban is ez az első ilyen távú sportesemény. Az idő pazar volt, az utak sem voltak túl jegesek, minden együtt volt egy jó versenyhez.</p>
A zavaró zászló
Ez a verseny attól különleges, hogy ágyúlövés indítja, és egy darabon hagyományőrző lovascsoport halad a futók előtt. Persze, ilyenkor mindenki irigyli a nyeregben ülőket, hát még később… A történelmi ruhákba öltözött lovasok közül az egyik, egy honfoglaló harcos magyar zászlóval vezette fel a mezőnyt, ami valószínűleg minden magyar futó szívét megdobogtatta. Ahogy a városból kifelé futva a mezőny kezdett szétszakadozni, élénk társalgásra lettem figyelmes a hátam mögött. A szlovák sporttársak a szervezőket dicsérték. „Én már futottam Pozsonyban, Ostravában, Prágában, Budapesten, de az látszik, hogy ezek itt szívből csinálják, nem azért, hogy keressenek rajta” – mondta az egyik. „Igen, igen – helyeselt a másik – csak az a provokáció a magyar zászlóval ne lett volna. Az nekem kicsit sok volt. Nem szeretem, ha a sportba politikai dolgokat kevernek.” Kicsit még ragozták a témát, aztán egy árvai futóversenyről kezdtek beszélni, majd lehagytak. Irigylem azokat, akik futás közben tudnak beszélgetni. Én még nem, a túlélésért küzdök, a felvilágosításra így esély sem volt. El szerettem volna nekik mondani, hogy akit a lovon láttak, egy honfoglaló harcos volt, hát mégsem adhattak a kezébe egy uniós, vagy, urambocsá’ szlovák zászlót. Igaz, a piros–fehér–zöld sem volt autentikus, mert Árpád apánk idején eleink még nem használták ezt a színösszeállítást, de talán nem is a vexillológiai pontosság a lényeg ebben a helyzetben. Gúta többségében magyar város, valamivel több, mint tízezer lakosából valamivel több, mint nyolcezer magyar. Ebben a közegben – számomra legalábbis – teljesen természetes egy – vagy több – magyar zászló. Engem, bizisten, az sem zavart volna, ha egy Jánošík jelmezbe öltözött lovas folyami hajókra illő méretű szlovák zászlóval is elügetett volna a futók előtt. Arról, hogy ez szükséges lett-e volna, vagy nem, lehet vitatkozni. Azok szerint, akik ilyen helyzetekben előszeretettel érvelnek azzal, hogy „elvégre Szlovákián (sic!) élünk”, vagy azok szerint, akik életét permanensen áthatja az attól való rettegés, „jaj, csak nehogy megbántsunk valakit”, feltétlenül. Amúgy meg nincs határozott véleményem erről. Arról van, hogy melyik zászló képes belőlem valamiféle érzelmi reakciót kiváltani. Ez pedig a piros–fehér–zöld. Örülök, ha egy sportesemény végén az ég felé látom törni, örülök, ha ilyen színekbe öltözik a lelátó egy tetszőleges sportrendezvényen, vagy ha egy szlovákiai multi eladóján látom, ezzel jelezve, hogy bírja ezt a nyelvet, vagy éppen ha egy honfoglaló lovas viszi pár száz futó előtt. A fehér–kék–piros zászló a köteles tiszteletet megkapja, nem zavar, ha látom, szemben a fordított helyzetben levő sporttárssal, de a szívem sem dobban különösen a láttán. Kérhetek ennyi toleranciát a magyar zászlóval szemben is?
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.