A víz vonzásában

Vagyis lakhatna a többség a kontinensek belsejében is, ha ott érezné magát jól. Vagy legalább kirándulni járhatnánk oda. De valahogy mégis mindenki a vizet keresi. Horvátország, Olaszország, Görögország. Balaton. Vagy a Kúpalisko Vadaš, meg a Zemplínska Šírava, 120-as Škodával, a csomagtartóban zöldpaprikával és Pali pástétommal. A legdrágább helyeken az Adriánál már le sem mennek a partra: jacuzziból bámulják a tengert – írja a Népszabadság.

Vannak, akik azt hiszik, az emberek csak azért mennek tömegesen vízpartra nyaralni, hogy a hőségben hamar lehűthessék magukat. Pedig ezt otthon is megtehetnék, nem kellene vagyonokat fizetniük a kirándulásokért. Másról van itt szó. Látni akarjuk a nagy vizet. „Nővel tó mellett, de most valahogy nem megy” – énekelte még a 90-es években a Kispálból Lovasi. „Háttérben tó, esetleg tenger” – énekelte 10 évvel később a csigaszemet piszkáló emberről. „Aki az életet és az utakat falja, annak a legnagyobb csoda: a tenger” – állapítja meg Hobo. Mindenhol a nagy vizet emlegetik.

„…amúgy remek dolog nézni a nagy vizet télen és nyáron egyaránt. Ha tengerparton élnék, még ennyire sem lennék produktív, egész nap bámulnám azt a b…ttnagy végtelen vizet és vigyorognék. Megértem a mediterránok lustaságát. Az lenne csoda, ha lenne kedvük bármit is csinálni” – írta lapunk ezzel kapcsolatos kérdésére a neve elhallgatását kérő nánai filozófus az Üllői útról. Az óceán és a Balaton közötti különbség pedig puszta marketing – mondta egy másik megkérdezett; pozsonyi uszodalátogató.

Szóval nem tudjuk, miért, de szeretjük a víz közelségét. Talán mert annak idején, évmilliókkal ezelőtt mi is a vízből másztunk ki. Most meg itt-ott jólesik visszamászni.