A vécépapír-axióma

A jobb társaságokból kinézik azt az embert, aki pártunk/kormányunk/politikusmessiásunk legújabb hőstettének elemzése közben fitymálóan így szól: ettől nem lesz olcsóbb a kenyér. Rosszabb helyeken talán még pofán is vágják az ódivatú senkiháziakat a nép progresszív, ám keményöklű tagjai.

Nem, a kenyér már nem divat. A panem nostrum quoditianumot már rég belepte az idő hordaléka, annyira, hogy azt már az R2-es építésének földmunkáinál sem kaparja elő senki. Ma már egész más a társadalom állapotának hiteles mérőeszköze.

A vécépapír.

Mert hányszor olvassuk egyes intézmények működésképtelensége kapcsán, hogy a helyzet már olyan, hogy papír sincs. „Az egészségügy olyan állapotban van, hogy a pácienseknek maguknak kell papírt hozniuk a kórházba” – harsogja az egyik cikk. A másik, melyet épp a minap olvastam a 14 éve a Barcelonával remiző puhói focicsapatról, azt mondja: a klub néhány évvel a katalánok elleni hazai döntetlen után már olyan rossz anyagi helyzetben volt, hogy a játékosoknak a vécépapírt is otthonról kellett hozniuk.

Világos tehát, hogy vécépapír nélkül nincs flottul működő intézmény, sőt társadalom sem. Vécépapír nélkül meglőve érzi magát a miniszterelnök, a főbíró, de a szakács, a buszsofőr és a kőműves is. Elbizonytalanodik. Kiszolgáltatottá, sebezhetővé válik. Egy jó paternalista államnak tehát kutya kötelessége, hogy biztosítsa állampolgárainak az alfelük méltó megtisztításához szükséges feltételeket. Egy erős és büszke európai országnak szüksége van vécépapírra. Mint egy falat kenyérre. Hisz nem vagyunk mi holmi indiaiak, az isten szerelmére.

A vécépapír nem véletlenül a társadalom állapotát mérő eszközeink legkiválóbbika. Ha szükséged van papírra, az azt jelenti, van mit enned. Meg azt is, hogy van hová ürítkezned, jó esetben egy angolvécébe. Erős a gazdaság, stabil és nagy a jólét. Ha pedig nem magadnak kell vásárolnod a papírt, hanem az állam, a munkahelyed, vagy épp a kórház biztosítja számodra, az azt jelenti, gondoskodni akarnak rólad. Számít nekik a komfortérzeted.

Ha az országunkba jössz, nem veheted el a polgáraink vécépapírját – hirdethetné büszkén az egyik óriásplakát, ha valaki politikai programot akarna építeni a vécépapír-axiómára. „Ne hagyjuk, hogy XIV. Lajos nevessen a végén” – figyelmeztethetne a másik, mert tudjuk, hogy a Napkirály, aki önmagát az állammal azonosította, nem tisztálkodott, és palotájában egyszer egy egész emelet szakadt le, mert az ürülék tárolására szolgáló szoba padlója nem bírta a több tonnányi súlyt. Kulturálatlan, mocskos franciák.

Nem csoda, hogy a Nyugat hanyatlik, már évszázadok óta.

S miért ne lehetne erre politikai programot építeni? Lehetne például ingyenes a vécépapír a fiataloknak és a nyugdíjasoknak. Altesti tisztaságról szólhatnának az újságok címlapjai. A kenyér ugyan nem lett olcsóbb, de papírból még exportra is futja – jelenthetné be rendkívüli sajtótájékoztatón a miniszterelnök. A papír lehetne a mi devizánk, olcsó aranyunk, véres gyémántunk. Seregeink bevonulhatnának mindenféle bidét használó barbár országokba, ahol vécépapír-használatra okítanánk – mindenféle békefenntartó missziók során – a helyi, elmaradott népeket.

Ne aggódj, kedves olvasó, nemsokára eljön az idő, amikor egy bátor politikus kiáll és végre kimondja: altesti tisztaságot és cirkuszt a népnek! S akkor eljő az aranykor.

S ha minden jól megy, aranyér nélkül.