A tétovázás ára

Egy évvel a parlamenti választások előtt a lakosság 60 százaléka vélekedik elmarasztalóan a Dzurinda-kabinetről. Ekkora az aránya azoknak, akik nem érzik, hogy három év alatt jelentőset tett volna a kormány a gazdasági és szociális viszonyok javításáért. Gyökeresen valószínűleg annak hatására sem módosítják véleményüket, hogy a lakosság gázáremelési haladékot kapott. Azzal ugyanis a piacgazdasági körülményekbe belekóstolt szlovákiaiak zöme is tisztában van, hogy a gáz drágításának elodázása inkább politikai, semmint gazdasági indíttatású kompromisszum, és jól tudja, hogy a jövő évi választásokat követően előbb-utóbb lényegesen nagyobb gázszámlára számíthat. Valószínű, hogy számos hasonló tétovázásnak, politikai ügyeskedést tükröző „kompromisszumos” megoldásnak lehetünk még tanúi a kormány rendelkezésére álló hónapjaiban. Félő azonban, hogy e megoldások különösebben nem járulnak hozzá sem a jelenlegi koalíciós pártok jövő évi választási sikeréhez, sem a gazdaság érezhető felpörgetéséhez. Marad a keservesen nagy munkanélküliség, amiből a legderűlátóbbak szerint sem lábalunk ki még néhány esztendeig. Paradox módon e téren éppen az gátolja a feszültségek érezhető csökkentését, ami a külföld szemében a korábbinál lényegesen elfogadhatóbbá tette Szlovákiát. Míg ugyanis a mečiari időkben mesterségesen tartották felszínen a versenyképtelen termelőüzemeket, Dzurindáék levették róluk az állam hamisan gondoskodó kezét. És miközben ennek is köszönhető, hogy a külföldi tőke soha nem tapasztalt mértékben kezdett áramlani az országba, a munkanélküliek nem érzik ennek áldásos hatását, hiszen az új tulajdonosok főképp a versenyképesség növelése érdekében ésszerűsítik a termelést, tehát végeredményben csökkentik a létszámot. Ahhoz pedig, hogy a tőkés fejleszthessen, előbb meg kell vetnie a lábát a piacon. Ez időbe kerül. A Dzurinda-kabinet viszont túl sok időt vesztegetett belső pártharcokra éppúgy, mint a közigazgatási reform megkezdésére stb., így az intézkedések gyümölcse még félérettnek sem mondható. A miniszterek most sorra nyilatkoznak arról, hogy a hátralevő egy évben mire kellene összpontosítaniuk, nem utolsósorban a kormány népszerűbbé tétele érdekében. Több kormánytag szerint még azt sem tudják a politikai piacon jól eladni, ami önmagáért beszél. Kérdés, ha a sajtó csakis azt írná, amit a kormánytagok szeretnének olvasni, javulna-e azok közérzete és a kormány munkájáról alkotott véleménye, akik mindennapi tapasztalataik alapján marasztalják el eddigi munkáját.