A szavazó szíve

Ez pedig a tömegdemokrácia próbája: valóban minden szavazó ugyanannyit ér?

...A második női miniszterelnök voltam, de biztosan nem az utolsó. Harag nélkül távozom, óriási és maradandó hálával, hogy lehetőségem volt szolgálni az országot, amit szeretek.

(Theresa May brit miniszterelnök lemondó beszéde) 

A kötéltánc véget ért, nem lett Vaslady a második brit miniszterelnöknőből, gyurmaként küzdötte végig hivatali idejét a brexit, országa népszavazáson győztes EU-kilépésének gyakorlati megvalósítása érdekében: számtalanszor változtatott alakot, kezdve azzal, hogy ő maga nem tartozott a kilépéspárti konzervatívok közé, egészen addig, hogy ezredik kompromisszumos kiszakadási menetrendjéhez már a mereven elutasító Munkáspárttal próbált szövetkezni – vesztére. Eközben a brexit-csapda önkormányzati választásokon falta fel a torykat. Ugyanakkor én nagyra tartom Theresa Mayt, például azért, mert azon ritka politikai vezetők közé tartozott, aki bukása árán is kitartott a népakarat szolgálata mellett: ha a népszavazáson a kilépési szándék győzött, akkor ő azt próbálta végrehajtani, vagyis elfogadta a többség pillanatnyi demokratikus akaratát. És ez ritka.

Az angol nép szabadnak hiszi magát, de nagyon téved; csak a parlamenti választások idején szabad, s ezek befejeztével ismét szolgaságban él.

(Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződés)

Ma, a tömegdemokráciák korában már az a nagy kérdés, vajon a nép, a polgár szabad-e még egyáltalán a választások pillanatában is, hiszen a többségi döntés legitimációját gyakran aláássák, megkérdőjelezik, kijátsszák, megkerülik, urnazárás után azonnal. S teszik ezt annak a jelszavával, hogy a tanulatlan tömegek nem hoztak felelős döntéseket – például a brexit ügyében. A kilépéspártiak győzelmét ugyanis a vesztesek azonnal a populista kalandorok demagóg akciójaként minősítették, amelyhez megszédítették a tudatlanokat a tudás birtokosaival szemben. Lehet, hogy így volt, de nem számít – már ha komolyan vesszük a demokráciát. Hiszen az elvileg nem arról szól, hogy addig ismételtetem a szavazásokat, amíg a nekem kedvező eredmény nem jön ki. A tanulatlanabb emberek érzései éppen annyit nyomnak a latban, mint a tanultabbak gondolatai – és még az is lehet, hogy néha az érzések igazabbak, mint az adatokra épülő helyes elgondolások.

Donald Trump egyszerű és érthető nyelven beszél, nem pedig ezen az euro-tolvajnyelven.

(Orbán Viktor a Bildnek)

De miután a társadalmakat megosztó fele-fele körüli voksolások után egyre nehezebb belenyugodni a vereségbe és kezelni a győzelmet, kialakult a szembenállók démonizálása vagy lenézése. És itt jön be szív dolga a politikába. Amire a magyar kormányfő ebben a friss interjújában is utal, az a választók és a választottak közti kapcsolat. Ez nem más, mint az udvariassági formák fontossága. A közérthetőség és az érzelmek szerepének felismerése. Felismerni azt, hogy az emóciók, félelmek, szorongások általában erősebbek a racionális érveknél, amennyiben utóbbiakat nem kellő türelemmel és empátiával képviseljük. Nehéz meggyőzni valakit az érdekéről akkor, ha a szíve mást diktál. Nehéz bizalmat ébreszteni egy nem felülképzett, hipertudatos választóban, ha nem érzi a figyelmet, hogy meghallgatják és képesek közös nyelven beszélni vele. Márpedig a lényegre törő egyszerűség a világ egyik legnehezebb műfaja. (Nem a bunkóságra gondolok.)

Furcsa idők járnak a demokráciára: úgy tűnhet, mindenki vágyik rá, de hinni már senki sem hisz benne.

(David Van Reybrouck: A választások ellen)

Az érzelmeket és a közhangulatot meghallókat ma populistának bélyegzik, ami szitokszó. Az értelmet és érdeket minden elé helyező politikusok pedig az elitisták, és ez is negatív tartalmú. Erről szólt az EP-választás kampánya is mindkét oldalról: de érdemes-e eszet ajánlani szív nélkül, vagy szívet a gondolkodás helyett?