A szabin nők

Egy húsz éve megjelent könyvben olvastam, hogy olyan világban élünk, amelyet a túlélésért, a fennmaradásért való hihetetlenül agresszív versengés jellemez az élet minden területén, s kérdés, hogy a társadalom és a politikai kultúra eltűri-e, erősíti-e vagy megpróbálja fékezni az agresszív próbálkozásokat. Erre csak azt tudom mondani, hogy ma, 2014-ben ugyanez jellemző, s ha előveszünk egy történelemkönyvet, akkor azt látjuk, hogy ez az agresszív magatartás mindig is jelen volt. S mindig tragédiákat okozott. De a legnagyobb tragédiákat általában nem a legagresszívebbeknek, hanem azoknak okozta, akik nem akartak mást, csak békében, nyugalomban élni. Azoknak, akiket feláldoztak az agresszívek céljainak elérése érdekében. Vegyük csak az 1. világháborút, amelynek századik évfordulójára emlékezve újra előkerülnek az emlékiratok, tábori képeslapok, fényképek. Újra szembesülünk a lövészárkok valóságával, ahol a férfiak – valahol a távolban aggódó, imádkozó nők kedvesei, gyermekei, apái – vizes, sáros, megfagyott öltözékben, állandó latrinabűzben, tetűtől kínozva, éhezve várták a parancsot, a halált. A háborúk mindennapjait nem a švejki derű jellemzi, azt hiszem, ezzel mindenki tisztában van.

Ezért hát teljes szívemből átéreztem a hat kárpátaljai magyar település asszonyainak, annak a 150–200 nőnek a júliusi tiltakozó felvonulását, akik a mobilizáció és a háború ellen tüntettek. Akárcsak azoknak a világ számos táján fellelhető tűzgócokban élő nőknek a határtalan fájdalmát, akik tehetetlenül nézik, hogy férfijaik agyát oly mértékben elárasztja a tesztoszteron, s oly mértékben kimossa a harci kedvre buzdító propaganda, hogy önként mennek védeni az agresszívek céljait. De hát mit tehetünk, mi nők? Ez sem új kérdés. Történelmi példát keresve a szabin nők jutnak eszembe. Nekik aztán nem volt okuk arra, hogy féltsék a római férfiakat, hiszen azok egyszerűen elrabolták őket, mert Rómában kevés volt a nő, és nekik egyszerűen asszony kellett. A városalapító Romulusnak is szabin felesége lett. Egy idő után emiatt a rómaiaknak meg kellett ütközniük a szabinokkal, mert persze, azok sem hagyták annyiban a dolgot. Már majdnem összecsapott a két sereg, amikor megjelentek az elrabolt nők, akkor már római feleségek és anyák, karjukon a kicsinyeikkel, és felszólították a férfiakat, hogy ne ontsák egymás vérét. És azok szót fogadtak. Így lett béke.

Egy időre.