A szabadság pillanata

Egyszer írtam egy gondolkodó villamosról, azaz Viliről, akinek az volt a vágya, hogy sínfutásban induljon az olimpián. Olvasók közt járva kiderült, hogy szeretik Vilit, sőt, az egyik kedves vendéglátó elmesélte, milyen emlékeket ébresztett benne a történet.

Brünnben járt egyetemre. Egyik este, valamelyik kiskocsmából hazafelé indulva felszálltak a fiúk a villamosra. Jókedvükben hangosan dalolgattak. Aztán az egyik gondolt egyet, és beült a hátsó, üres vezetőfülkébe, s mindig, amikor az elülső fülkében ülő villamosvezető gyorsított, akkor ő fékezett. Ezt többször is megcsinálta, fokozva a srácok egyébként is remek hangulatát. Aztán egyszercsak megállt a villamos, méghozzá olyan helyen, ahol nincs is megálló. Kinyílt az ajtó és rendőrök szálltak fel. Ez még a szocializmus idején történt, akkoriban a felbukkanásuk még nagy ijedelmet tudott kelteni. A srácok is megszeppentek. Mi történik itten, kérdezte a rend őre. Semmi, semmi, dadogták a fiúk, aztán egy idősebb cseh útitárs mentette meg őket. Nem történik itt semmi, mondta, csak a „hoši” egy kicsit dalolgattak. Hát ehhez vajon mit szólt volna a Vili, kuncogott még annyi év elteltével is a történet mesélője.

Csakhogy az élet, mint oly sokszor, most is felülkerekedett a képzeleten. Úgy látszik, ma már némely buszok is gondolkodnak. Sőt, az én Vilimtől eltérően szabad akaratuk van, ugyanis egy hete a lakóhelyemen, Pozsonyhidegkúton, a hajnali órákban egy pihenő busz fogta magát és elindult. Ment árkon-bokron keresztül, robogott ellenirányban, aztán áttépetett az amúgy forgalmas útkereszteződésen (ahol egyébként a Vili is közlekedik a maga méltóságteljes, sínreszabott döcögésével), elvágtatott a piac mellett, és 350 méternyi felszabadult (vagy őrült?) rohanás után a park zöld füvén parkolt le, mint aki legelni akar. A közlekedési vállalat feliratokkal ellátott fotókon dokumentálta az önjelölt vágtázó nyomait. Például: „A sofőr nélküli busz okozta rendetlenség az utcán”. Olyan jópofán hangzik, mint amikor egy gyermek engedetlenkedik. Ott a busz is, az egyik képen szégyenlősen elrejtve arcát a lombok közé, a másikon meg csak a háta van, de hiába akar elbújni, mindenki látja, hogy ő a nyolcvanhármas.

Persze könnyű nekünk kedélyeskedni, nekünk, akik szabad akarattal születtünk. A mi kormányunkat a saját kezünk fogja, ezzel együtt sokszor rohanunk a vesztünkbe. Ebbe most a busz is belekóstolt. De szerencséje volt. Meg nekünk is, akik itt lakunk, hiszen senkinek semmi baja nem történt, s maga a busz is megúszta egy-két karcolással. Aránylag okosan választotta meg a szabadság pillanatát. Aki fél hatkor kikukkantott az ablakon, s látott egy rohanó buszt, észre sem vette, hogy nincs benne sofőr. Aki meg igen, azt hihette, hogy még mindig álmodik.