A sikeres civilek

Egy magyar újságíró nemrég független lapot akart gründolni közadakozásból. Dudás Gergelyről van szó, aki a legbefolyásosabb magyar hírportálnak, az Index.hu-nak volt a vezetője. Nem egy országos híresség ő, de az újságolvasók számára ismerősen csenghet a neve, tévéstúdiókban is felbukkant. Közéleti személyiségként indított kampányt, hogy új, független médiáját Politis néven elindíthassa. A függetlenség ez esetben azt jelentette (volna), hogy a tulajdonos ne egy vállalkozó legyen, hanem az előfizetők tízezrei. Ne egyszemélyes felső akarattól függjön a lap, hanem az olvasói tömegigénytől. Ehhez indulásnak összesen majd' 300 millió forintot akart összekalapozni; a rendkívül ambiciózus költségvetésnek alig a tizede jött össze, pedig jópár közéleti figura, művész és publicista adta nevét a tervhez. A tömegtámogatás így is csúfosan elmaradt a várttól.

Alig néhány hónap különbséggel egy párt is a néphez fordult. Magyarország legnagyobb ellenzéki szerveződése, a Jobbik kérte támogatóit adakozásra, hogy ki tudják fizetni az Állami Számvevőszék rájuk szabott gigabüntetését. A pénztárcák megnyíltak, a Jobbik kasszájába végül 100 millió forint érkezett. Ennél is látványosabb – mondjuk, hogy érthetetlenebb? – volt az Együtt nevű törpepárt pénzgyűjtési kampánya. Az Együtt, mivel a 2018-as választáson az 1 százalékot sem érte el, köteles volt visszafizetni a pár hónappal korábban törvény szerint kiutalt állami kampánytámogatást. A párt ekkor a támogatóihoz fordult (sőt, azokhoz is, akik nem rá szavaztak, mondván, hogy ha már a szavazófülkében ekkora hibát vétettek, most legalább valamit jóvátehetnek...). A rámenős stílus meghozta az eredményét, sok-sok tízmillió forintot szedett össze az Együtt, tartozását meg tudta fizetni. Ami után a párt fel is oszlatta magát.

Az önkéntességre és az alulról jövő támogatásra általában úgy szokás utalni, mint igazi civil erényre. Ha ez így van, és általában így van, akkor Magyarországon a legsikeresebb civil szervezetek a pártok: azok nyitják meg a pénztárcákat, és nekik vannak önkénteseik. Nem sok NGO mondhatja el magáról, hogy a Fidesz 2000-es években indult polgári köreinél több embert tudott megmozgatni.

Éppen Szlovákia a példa, hogy ennek nem feltétlenül kellene így lennie: a pártok itt nem vetemedtek adománygyűjtésre, az újságírók saját napilap-indítása viszont sikerrel járt, a Denník N talált mind mecénást, mind vevőket. Újságolvasó ember számára irigylésre méltó helyzetnek tűnik ez Budapestről nézve, ahol a média működtetését a tulajdonos-pénzemberek mára már csak úri szeszélyként vagy politikai számításból gyakorolják.

A fenti példák pedig talán tükröznek valamit a magyar nép múltjából és habitusából is: végletes politikai polarizációban edződött a 20. században, ahol tiszta törésvonalak vannak elnyomott és elnyomó, kitelepített és betelepülő, népi és urbánus, nyugatos és patrióta között. Nem bonyolult dolgok ezek, sőt kifejezetten egyszerű kódok, amiket az is értelmezni tud, aki nem hallott korábban törésvonalakról. Egy ilyen világban a mindenféle saját ügyeket tematizáló civilek és polgárok olvashatatlanok, se íze, se bűze alakok, egyrészt-másrésztező tetszelgők. És egyébként is, rettentő unalmasak a kardcsörtető, végvári hangulatú politikához képest.

A végén pedig talán nincs mit csodálkozni azon, hogy ahol újságok fenntartására nem gyűlik össze pénz, de pártokra igen, ott független lapok sincsenek, csak pártok vannak.