A régi szép idők

Azok az idők, amikor az emberek érdekei meghaladták a nyereségre való jogot. Jól tenné a világ, ha ihletet merítene azokból az időkből. Egy ideig, évtizedekkel ezelőtt az emberek úgynevezett CFC-ket, azaz kloro-fluoro-karbonokat használtak hűtőközegként hűtőberendezésekben és hajtógázként szprékben. Ide tartozik a freon is, amit még talán páran az olvasók közül ismernek.

Ezek a gázok inertek, normál körülmények között nem reaktívak és nem gyúlékonyak, valamint nem mérgezőek, ezért szolgáltak olyan kiválóan az előbb említett felhasználásokra. Az első CFC-s készülékek már az 1930-as években kerültek a piacra, és gyorsan elfogadott standarddá váltak, mivel nagyon jó alternatívái voltak az addig használt mérgező gázoknak, amelyek számos halálos balesethez vezettek a háztartásokon belül. A CFC-k sikere évtizedekig tartott.

Idővel az emberek rájöttek, hogy a CFC-k normál körülmények között ugyan biztonságosak és nem reaktívak, de bizonyos helyeken a bolygónkon mégiscsak olyan körülmények uralkodnak, ahol részt tudnak venni kémiai reakciókban.

A hely, amiről szó van, a légkörünk sztratoszférája, ahol a Föld ózonpajzsa található. A kár, amit okoznak, pedig ennek lebontása.

Az ózon három oxigénatomból összetevődő molekula, amely szerkezetének köszönhetően nagyon jól elnyeli az UV-sugarakat, így az ózonpajzs védi a Föld felszínén élő élőlényeket – ide tartozunk mi is – a káros UV-sugaraktól.

A CFC-k is kölcsönhatásba lépnek az UV-sugarakkal, reagálnak velük, és ennél a reakciónál úgynevezett szabadgyökök jönnek létre, amelyek nagyon reaktív, szabad elektronokkal rendelkező molekulák, amelyek megtámadják az ózont, amit átalakítanak a reakció folyamán egy oxigénmolekulára és egy reaktív oxigén szabadgyökre, ami aztán tovább reagál. Így alakul ki az a láncreakció, amelyik az ózonpajzs kritikus lebomlásához vezetett.

A helyzet annyira veszélyessé vált, hogy 1987-ben egy nemzetközi konferencián belül a világ országai megegyeztek, hogy kiiktatják a CFC-ket a forgalomból. Megegyeztek egy harmonogramon, és nem egyik napról a másikra, de értelmes tempóban lépésről lépésre kiiktatták ezeket a gázokat az emberi életből. Az egész korántsem volt tökéletes, és máig vannak kivételek bizonyos anyagokra, de ez mégis egy annyira sikeres döntés volt, hogy 2018-ban az ózonpajzs elkezdett regenerálódni, és feltehetőleg 2040-re a világ legtöbb részén visszatér az 1980-as szintjéhez.

Ez csak azért sikerülhetett, mert a döntéshozók az életet részesítették előnyben a haszonnal szemben, és nem hagyták magukat elrettenteni a CFC-ket gyártó multinacionális vállalatoktól, hanem úgy cselekedtek, ahogy azt a kutatók és tudósok javasolták, akik rájöttek, hogy hogyan bontják le a CFC-k az élethez nélkülözhetetlen ózonpajzsot.

Hasonló módon tiltották be az ólomtartalmú adalékok hozzákeverését a benzinhez. Hasonló módon vezettek be a dohánytermékekre vonatkozó szigorú szabályokat.

És hasonló módon kéne ma is cselekednünk a számos, földi életre egyre komolyabb rizikót jelentő környezeti tényező szabályozásával kapcsolatban. Tudjuk, hogy a fosszilis nyersanyagok halálos légszennyezést okoznak, és katasztrofális éghajlati felmelegedéshez vezetnek. Tudjuk, hogy az egyszer használatos műanyag termékek mikroműanyagra és nanoműanyagra bomlanak le, amik vegyi összetételük miatt negatív hatással vannak az endokrin rendszerre és a hormonális háztartásra.

Térjünk vissza ehhez: hallgassunk a klimatológusokra és ökológusokra, akik már évek óta kiáltják, hogy sosem látott veszély fenyeget minket, ha nem kezdjük el gyorsan kiiktatni a fosszilis energiahordozókat. Ne normalizáljuk azt, hogy a világ legfontosabb klímacsúcsán minden harmincadik ember a fosszilis iparhoz kötődik. A nemzetközi együttműködés és nyomásgyakorlás fontosabb, mint valaha. Cselekedjünk, amíg lehet!