A pozsonyi csúcsmenü

Alapvetően helytelen azt várni, hogy az ilyen csúcstalálkozók hozzák a nagy megoldásokat. Az európai együttműködés számtalanszor megfeneklett már. Korábban az olajválság évei alatt, a belső piac kialakítása előtt voltak kritikus pillanatok, vagy 1999-ben, amikor az egész Bizottság egyszerre állt fel pénzügyi gondok és korrupciógyanú miatt. Sosem voltak varázsütésre javuló helyzetek, látványos és mindenki számára érthető megoldások. A nyolcvanas években az úgynevezett Európai Egységes Akta, majd a kilencvenes években a Delors I. és Delors II. csomag hozott tartós reformokat, új lendületet.Pozsonyban már az nagy fegyvertény lesz, ha az európai fegyverkezés ügyében létrejön közös álláspont. Legalább találnak egy témát a huszonhetek és velük együtt Juncker, és Tusk, amely mögé mindannyian jó szívvel felsorakoznak. Ez nem jelenti azt, hogy a szlovák és magyar zászlók holnapután lekerülnének a katonai létesítményekről, és helyükre az uniós lobogó kerül, erről szó nincs. De legalább elkezdjük logisztikai szinten, képzések és gyakorlatok szintjén a közös projekteket. Talán a fegyveripar egyes ágaiban is lesz bátorság közösködésre középtávon. Az uniós tagállamok egyben NATO-tagok is. Azonban szinte mind – épp az Egyesült Királyság a kivétel – kevesebbet költ a megkövetelt két százaléknál a nemzeti büdzséjéből a hadügyekre. Ezért először mindenkinek otthon kell rendet raknia, és akkor lehet komoly előrelépés a tagországok közt. De addig is legalább lesz egy sikersztori, egy téma, amiben mindenki egyetérthet, függetlenül attól, hogy a migrációval kapcsolatban mit mond. De mi lesz még a menü? Az észak–déli ellentét régi történet. A legújabb csata 2008 óta tart, különböző intenzitással. Amikor a görögök voltak fókuszban, Berlin nyert, és végül jöhettek a megszorítások. Azóta próbálnak a déli, mediterrán országok a franciákkal együtt lazítani a német présen. Most ennek az a brüsszeli nyelvezete, hogy a növekedést kell segíteni – tehát költeni kell, pénzt kell nyomtatni, segíteni kell a beruházásokat, közösen kellene adósságot vállalni, hogy a délieknek olcsóbb legyen. Ez az, amibe a németek nem nagyon mernek belemenni. Nyilván a jövő évi németországi választások előtt ebben nem lesz áttörés, de várhatóan lesznek engedmények, talán éppen azért, hogy bárki is kerül Berlinben hatalomra, Párizsban is olyan partnere lehessen, akivel párbeszédbe elegyedhet, ne pedig a szélsőséges Nemzeti Front. A menekülteket illetően militarizálódott a diskurzus. A védelemről van szó és a vízumrendszerünk amerikai mintákkal való bővítéséről. Az ESTA példája tetszik sokaknak, amely szerint minden beutazónak – még a vízummenteseknek is – részletes regisztráción kell átesnie. A közös védelem egyelőre nem uniós katonákat jelent a schengeni határokon, hanem elsősorban adatbázis-megosztást, ebben is le vagyunk maradva. A kötelező kvóta ügye politikailag továbbra is halott, a szolidaritásról lehet csevegni. Az tény, hogy a szegényebb régiók támogatásának csökkentésével igyekeznének a 2017-es uniós büdzsében megnövelni a menekültkérdésre szánt kiadásokat. Azok így is alig haladják majd meg a 7 milliárd eurót, ami sokkal több a korábbihoz képest, de csepp a tengerben, ha az egész földközi-tengeri térségben keressük a megoldást.  Elvárásainkat realisztikussá kell tenni. Ez az egyetlen megoldás arra, hogy a politikusok ne teljesíthetetlen célokat tűzzenek ki a külső kényszer miatt. Akkor tudnak uniós szinten értelmes eredményre jutni, ha minél kevésbé átpolitizált egy téma. Ha nem tesszük támadhatóvá őket egy-egy jelentéktelenebb döntés miatt, hogy a jelentős dolgokhoz se merjenek hónapokig hozzányúlni. Mégis, most úgy tűnik, egyre több az olyan tagállami választás, szavazás, ahol kifejezetten az Európa-politika került célkeresztbe – ez most nem segít. Az unióban továbbra is csak a bruttó nemzeti jövedelmek körülbelül egyetlen százalékát osztjuk újra szét. A maradék 99 százalékról otthon döntenek a tagállamok.