A politikai korrektség védelme

Azért a magyarországi kikacsintás, mert ott kormányszintű propaganda sulykolja, hogy az (erősnek, sőt monopolhelyzetűnek lefestett) liberális média lehetetlenné teszi bizonyos kérdések korrekt, egyenes átbeszélését, és hogy ezzel a liberalizmus tulajdonképpen fő társadalmi problémáink egyik előállítója, vagy akár fenntartója. Ilyen érvek hangoztak el a bevándorlással és még inkább a halálbüntetéssel kapcsolatban.

Nálunk a PC elleni harc elsősorban a kisebbségpolitikai, és azon belül is a romákkal kapcsolatos beszélgetésekben szokott napirendre kerülni, az újkonzervatívok hazug nyelvpolitikával, az igazság elfojtásával vádolják a liberálisokat. Fordulat látszik a kilencvenes évekhez képest: akkor magabiztos liberális értelmiségiek próbálták – ki baráti, ki oktatói, ki ellenséges módon – meggyökeresíteni a közéletben azt a nyugati tapasztalatot, hogy egy kérdés feltevésénél a szavak megválasztása a válaszokat is befolyásolja. Ezért tartották (és tartjuk sokan ma is) fontosnak azt, hogy ne „cigányozzunk”: „romázni” ugyanis nem lehet, ennek az igének nincs értelme, hiszen míg romát mondani csak szóhasználat, cigányt mondani egy csomó gondolatot és előítéletet terhel rá a beszélgetésre. Ma már persze ez sem igaz, hiszen a PC elleni támadások okán a roma is terhelt szó lett, talán inkább egy másik irányból.

A roma integrációval sokat foglalkozó szociológusként ehhez két megjegyzésem van. Az első az, hogy az „igazság kimondása”, amit a PC ellen küzdők annyira fetisizálnak, elég labilis fogalom. Nem egy igazság van, az igazság, mint olyan, kontextusfüggő, persze bizonyos objektív keretek között. A PC-kritikusok által kimondatott igazság („Mondjuk már ki! Cigány volt az elkövető!”) nem maga AZ igazság, hanem egy magának elsőbbséget követelő értelmezés. Ráadásul a kimondás még nem megoldás, a legjobb esetben problémafelvetés, azt pedig PC-keretek között is meg lehet tenni, sőt, úgy talán közelebb jönnek a konstruktív megoldások regiszterei.

A második megjegyzésem pedig az, hogy bár sokan a Jobbik és Kotlebáék előretörését a keleti országrészekben pontosan a „szókimondásnak” tulajdonítják, ez a legjobb esetben is csak részlegesen fedi a valóságot. A szélsőjobbos erők valóban kimondanak olyan dolgokat, amit a standard pártok nem – de ezek általában szintén nem „igazabbak”, mint amit bárki más mond, maximum egy másik értelmezést domborít ki, általában egy egyszerűbbet, ahol világosan látszik, ki a jó és ki a rossz, és ahol minden problémának egy oka, ezáltal egy megoldása van. De a szélsőjobb sikere nemcsak beszédstratégiáin, hanem helyi jelenlétén, terepismeretén is múlik, s ennek a szókimondáshoz csak kevés köze van. A politika által cserben hagyott vidékek körbejárása, az intenzív helyi politizálás, az újszerű megoldások komoly vonzerőt jelentenek.

Változatlanul azt gondolom: óvakodjunk a szókimondást prédikáló, „liberálisozó” váteszektől, az egyszerű problémaleírásaikkal, az ellenséget kijelölő stratégiáikkal. Nem az a baj, hogy a PC „gúzsba köti a nyelvünket”: sokkal nagyobb probléma, ha az intolerancia fékezi cselekvési kedvünket.