A pénz, amely nem boldogít

Amikor a kormányzat a munkajogi szabályozást változtatta meg, nem ellenzéki propaganda volt a tiltakozás, hanem a józan ész apellált. Aki még nem veszítette el teljesen a józan eszét, tudta, hogy ha a munkaerőpiacon megdrágul a munkavállalás, akkor a munkanélküliség emelkedni fog. A borítékolható eredmény bejött, a munkanélküliek száma nőtt, a kormányzat meg úgy tagadott, mintha Plzák doktortól tanulta volna. (Ismerik Plzák szexuológus híres mondását, mely szerint a hűtlenségen kapott férfi csak három dolgot tehet: tagad, tagad és tagad). A kormányzat szerint a munkanélküliségi mutatók a válság miatt kedvezőtlenek. A válság varázsszó lett, messziről jött, megfoghatatlan, és ha valami kézzelfoghatóan rossz történik, pl. elveszítjük a munkahelyünket, rá lehet fogni. A tavalyi költségvetési foltozgatást pedig – választási év lévén – rá lehetett fogni Radičová kormányára. Az ideit már nem. Az idei költségvetést ez a kormány készítette, beleértve a salátatörvények néven ismert jogszabályokat, amelyek a költségvetési törvényt előzik meg, és olyan intézkedéseket tartalmaznak, amelyek a költségvetési mutatókat nagyban befolyásolják. A salátatörvények némelyikénél pedig megint csak nem az ellenzék uszítása és a sajtó fanyalgása volt a figyelmeztetés, hanem a józan ész reagálása: ne csináljátok, fiúk, mert a hiánycél nem tartható, a költségvetésben lyukak lesznek. A társasági adó vagy a részmunkaidősök járulékai olyan intézkedések voltak, amelyeknél borítékolható volt, hogy kevesebb munkavállaló törvényszerűen kevesebb adót fizet be, nagyobb vállalati költségek mellett a vállalatok visszafogják magukat vagy elköltöznek, a kevesebbet kereső emberek kevesebbet fogyasztanak, azaz kisebb az áfabevétel. A kormány csökönyösen hajtogatta a magáét, a matematika meg csökönyösen tartja magát ahhoz a számtani alapvetéshez, hogy kettő meg kettő az négy. Az eredmény a féléves hiány, hat hónap után a kimutatható lyuk 350 millió, és a nagy árvízen túl még nem tudhatjuk, mi vár a költségvetésre. Ez a 350 millió pedig nem a kormányzat, nem is az állam hiánya, hanem mindannyiunk adóssága. Nem először és nem is utoljára írjuk le: az államnak nincs pénze. Csak azzal rendelkezhet, amit mi befizetünk, vagy amit erőszakkal elvesz tőlünk. S ha már a mi pénzünk, akkor talán érdemesebb volna a kocsmai okoskodáson túllépve elgondolkodni azon, hová megy a pénz és miért van hiány. Nap mint nap túlszámlázott közbeszerzésekről olvashatunk, korrupció, állami szervek, tisztségviselők által lenyúlt vagyonok – mind-mind a mi pénztárcánkat csapolják. Ezért hát amikor a főügyészről, az oktatási tárca fölösleges kiadásairól vagy a katonai titkosszolgák nyíltszíni lopásairól hallunk, jusson eszünkbe, hogy mindez a mi pénzünkből hiányzik, mi dobtuk össze, a minket lerablók szinte törvények feletti cinikus mosolya csak arról szól, hogy „elvettem a lóvédat és a képedbe röhögök, mert úgysem tehetsz semmit”. Hát, amíg elhisszük, hogy valamilyen virtuális varázsszó, a válság tehet mindenről, és nem a mi képünket viselők, addig vígan kotorászhatnak a zsebünkben, a családi kasszákban, a bankszámláinkon, büntetlenül gazdagodva, a többieket palira véve. Ez az a pénz, ami garantáltan nem boldogít. Főleg nem azokat, akiket palira vettek.