A névjegykártya fogságában

Ilyen rosszul állnánk a modernkori külsőségek terén, a világot jelentő névjegykártya, rajta egy csillogó titulussal mindennél fontosabb? Szerencsére ettől messze vagyunk, de egy multinacionális cég nevével díszített névjegykártya mégis egy olyan szimbólummá vált, ami fogságba ejtett egy egész generációt. Vagy generációkat, többes számban: azokat a már negyven vagy ötven felé menetelő korosztályokat, akik előtt óriási horizontok nyíltak meg a vállalkozás szabadsága és a felsőoktatás kiszélesedése révén, és ehhez képest mégis a multik fényűző kalitkáiban tétlenkednek. Ezek a generációk, a hetvenes-nyolcvanas évek szülöttei, rendkívül nagy tudást voltak képesek felhalmozni: okosodásukat segítette az internet, az angol nyelv térhódítása, a külföldi tanulási lehetőségek. Mindenünnen azt hallották, hogy a „tudásalapú társadalom” felé menetelünk, és a lehetőséget is megkapták a tudás megszerzéséhez. Általában már az egyetemről beestek egy munkahelyre: a multinacionális cégek a diákok utolsó tanévében a kampu-szokon vadásznak a legrátermettebbekre. A sikeres tanévek után ott van rögtön a menő, pörgős állás – kell ennél több?

Aztán telnek az évek, évtizedek, és lassan kiderül, hogy ezek az állások úgy pörögnek, mint a mókuskerék – egy helyben. Lehet persze feljebb jutni, a kívülállók számára egyre érthetetlenebb pozíciókat betölteni („én a treasuryn dolgozom”) egyre több pénzért. Mégis, a tapasztalatszerzés elmarad. Hacsak azt nem számítjuk, hogy valaki kiismeri a mamutszervezetek belső működési rendjének (rendetlenségének) minden csínját. Nem csoda, hogy sokan úgy érzik egy idő után, hogy pénz ide, céges autó oda, elpazarolt évek állnak mögötte. És ez nemcsak pszichológiai kérdés, hanem nemzetgazdasági probléma: a behemót szervezetek – egyébként nemcsak a multik, hanem a nagyra duzzadt állami ügynökségek is – éppen a legharcképesebb munkaerőt szívják fel, hogy aztán betanított szakmunkásként tekintsenek rájuk. A túlszabályozott (de mégis kaotikus) belső munkarendek szorításában sok egyénieskedésre nincs mód. Sőt, csak zavart keltene a rendszerben. Ha pedig valaki átlátja egy teljes szervezet működését, az veszélyt is jelent: ő a jövőbeli konkurencia. Jobb ma egy buta alkalmazott, mint holnap egy versenytárs – úgyhogy semmi pattogás, élvezd a kocsit, amit kaptál, meg a céges bulin az ingyenkoktélt. És valóban, ha egy multivilágban befutott ember saját vállalkozást kezd, akkor átmenetileg – vagy akár tartósan – az életszínvonalának csökkenésére is fel kell készülnie.

Még egyszer, a behemót szervezetek üvegtornyaiból való kijutás nemcsak egyéni életutak dilemmája, hanem nemzetgazdasági probléma is: a jövő vállalkozói, a legjobb, legtehetségesebb újítók, szervezők és csapatjátékosok képességei állnak e rendszerekben kihasználatlanul. Nemzetgazdasági szempontból ugyanis nem az az igazi haszon, ha ezek az emberek jól keresnek, hanem ha saját céget alapítanak, tehát ha a semmiből valamit csinálnak. Ez viszont kockázat, ugye, azt pedig ilyen korban már inkább elkerüli az ember.

A minap pár öltönyös, okos ember – banki középvezetők – meséltek arról, milyen nehéz a pénzeiket igazán jó vállalkozókhoz kihelyezni. Merthogy egyszerűen kevés a jó vállalkozó, mondják. Valóban, de azok, akikből talán a legjobb vállalkozók lettek volna, az ilyen beszélgetéseken talán éppen ott ülnek szemben, az asztalnál.