A nevetés emberi jog – a lap mindenkit kigúnyolt és mindenki támadta

MTI-HÁTTÉR

Az 1970-ben alakult Charlie Hebdo a szabad, elégedetlenkedő és kritikus független sajtó szimbóluma Franciaországban: a reklámoktól és minden külső befolyástól mentes újság soha nem habozott, ugyanúgy kifigurázza a politikusokat, a sztárokat, mint a vallásokat.

A lap 1982-től tíz éven át szünetelt, mai változata 1992. július 1-jén született meg. Az akkori főszerkesztő, Philippe Val a lap alapértékeire emlékeztette az olvasókat: „Nevetni emberi jog. Az, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben nem illik nevetni, a Nemzetközi Bíróság hatáskörébe tartozik. A Charlie Hebdo ellenálló lap. Ellenáll a barbarizmusnak és a giccsnek.”

Mindenen nevetni. Ez volt a hitvallása a Charlie Hebdo szemtelen elődjének, a Hara-Kirinek, amelyet „ostoba és gonosz újság” alcímmel 1960-ban alapított két újságíró és egy karikaturista. Mindhárman a Mad című amerikai szatirikus lapot tekintették példának. Hozzájuk csatlakozott a mostani merényletben megölt Cabu és Wolinski, valamint Topor, Jacques Lob és Reiser. A lapot 1961-ben, 1966-ban és 1970-ben is betiltotta a belügyminisztérium fél évre. Az utolsó betiltás oka az volt, hogy Charles de Gaulle tábornok, volt államfő halálakor a lap a következő címlappal jelent meg: Tragikus bál Colombey-ban: egy halott. Colombey-ban volt De Gaulle lakhelye. A betiltás után a szerkesztőség nevet váltott és Charlie Hebdóként folytatta. A Charlie volt De Gaulle beceneve, az Hebdo pedig a hetilapot jelent (Heti Karcsika).

A továbbra is provokatív újság 1974-ben örömmel búcsúztatta az elhunyt Georges Pompidou államfőt, majd egy évvel később Franco spanyol diktátort. A lap a szélsőjobboldali csoportokról 1977-ben részletes oknyomozó sorozatot közölt, s ekkor volt a legnépszerűbb, 150 ezer példányban kelt el.

A baloldal 1981-es hatalomra kerülésével a példányszám visszaesett 30 ezerre, s 1982-ben adósságokkal a háta mögött megszűnt. „Nem látok a francia piacon (egyébként máshol sem) semmi olyat, ami ehhez hasonló, és önök nem veszik. Bunkók. Dögöljenek meg!” – írta a búcsúszámban a lapalapító Cavanna főszerkesztő.

A karikaturisták fiatal generációja, az akkor húszas éveiben járó Charb (a szerdán meggyilkolt főszerkesztő) a nagy öregekkel 1992-ben újraindította a lapot. Eredetileg át akarták keresztelni Kalasnyikovra, végül megtartották a nevet. A címlapon az akkori államfő, Francois Mitterrand karikatúrája volt látható, aki azon méltatlankodott: És Charlie Hebdo visszatér!

Nemsokára már 70 ezres példányszámban jelent meg. A csúcsot 1996-ban döntötte meg 122 ezer példányszámmal, Mitterrand halálakor. A karikaturista Cabu ezúttal a szokásosnál is kíméletesebb volt, a címlapon „Annyira szerettük egymást” felirat alatt a néhai elnök néz szembe önmagával, „öreg reakciósnak” és „szemét balosnak” nevezve két önmagát.

A lap Philippe Val megfogalmazása szerint mindig a köztársasági eszméért, a demokráciaért és a pacifizmusért küzdött. Minden héten mások támadták: hol a tábornokok, hol az ultrakatolikus papok, a szélsőjobboldal, a korzikai és baszk nacionalisták. „A Charlie Hebdónak az ostobaság elleni harc egyik eszközének kell lennie. Ezenkívül semmiben sem értünk egyet” – mondta egy interjúban Luz a szerkesztőségen belüli óriási vitákról.

Az elmúlt húsz évben 15 sajtóper indult a lap ellen, 14-et az ultrakatolikus szélsőjobboldal indított, s csak egy volt összefüggésben az iszlámmal.

A Muzulmán Vallás Francia Tanácsa 2012-ben elítélte „az újfajta iszlámellenességet” az akkor közzétett Mohamed-karikatúrák kapcsán. Majd „patologikus és rögeszmés magatartással” vádolta 2013-ban a lapot, amikor Mohamed élete címmel képregényt közölt.

A szerkesztőséget egyre több támadás érte, de sokan a szemtelen, provokatív, antiklerikális hangvétele miatt kedvelték. Mások viszont rasszizmussal, iszlámellenességgel vádolták, és a szélsőjobboldali Minute-tel állították párhuzamba.