A nemek csapdája

„Ez a propaganda, ez a kommunikáció, amely most arra az egyértelműségre törekszik, hogy minden magyarból kikényszerítse a nemet, ez rendkívül erőszakos. (…) A kommunikációnak ez a módja blokkolja a gondolkodást.” Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát. „Az unió elfogadta volna a népszavazás tényét, ha egy kulturált folyamatban nyilvánítottak volna véleményt.” Csáky Pál, az MKP EP-képviselője. „Szerintem nagyon súlyos probléma a migráció, én azt gondolom, hogy ezek az emberek a hódítás szándékával jönnek.” Kovács Ákos énekes. „Jogos igény, hogy biztonságban szeretnénk élni, de ez nem zárja ki azt, hogy ne lehetnénk szolidárisak a bajba jutott embertársainkkal.” Áder János köztársasági elnök. „Legyünk képesek arra, hogy felismerjük, tévedtünk, rossz volt, amit csináltunk, és legyünk emberségesek.” Tarr Béla filmrendező. Folytathatnánk a sort. Ki-ki válassza ki magának, ami tetszik neki. Jó lesz aztán az ilyen-olyan érvelésekhez. Mert ez a magyarországi népszavazás leginkább abban tér el az eddigiektől, hogy ez egy „kommunikációs kérdés”. A kormány egy érvet szeretett volna szerezni politikai céljai mellé, és hatalmát, minden energiáját arra fordította az elmúlt hónapokban, hogy kicsikarja magának ezt az érvet. A kormánynak mindegy, érvényes lesz-e a népszavazás, a lényeg a nemek többsége – Orbán Viktor ezt is kimondta, ez pedig a legkevésbé elegáns hozzáállás, amely gyakorlatilag azt jelenti, a kormánynak a szabályok szerinti eredménynél fontosabb a médiaüzenet.

A kormány így minden vesztes lehetőséget kiiktatott. Persze azt az elejétől fogva tudhatták, hogy az egyik legsúlyosabb aktuális világpolitikai kérdés tökéletes leegyszerűsítése nem válthat ki mást, mint a tömegek ösztönös önvédelmi reakcióinak felébredését. Ami egyenlő a nemek elsöprő győzelmével. A minták kéznél voltak: a 2004-es népszavazás, amikor az MSZP–SZDSZ-kormány építette a kampányát kísértetiesen hasonló jelszavakra (jönnek a külföldiek, elveszik a munkát, a pénzt, a hazát), a 2008-as népszavazás, amikor már a Fidesz élt ezekkel az eszközökkel (ugyanezt kormányra kerülve rezsicsökkentés formájában játszotta meg, a kádári ösztönökre hatva), utolsóként pedig itt egy ragyogó külföldi példa, az idei brit népszavazás, amely ugyanezt az üzenetet hordozta (védjük meg a hazát a külföldiektől – az elmérgesedett kampány következményei például a közép-európai migránsok elleni támadások, amelyekben augusztusban egy lengyel állampolgár meghalt). A Hogyan szervezz népszavazást kézikönyvben ugyanakkor fontos külön fejezet jut majd a kvótareferendumnak, már csak annak okán is, ahogy a kormány az önkormányzatokkal és az államigazgatással dolgozott, kemény nyomásgyakorlással, ami egy demokráciában legalábbis szokatlan.

A brexitről szóló brit népszavazás megmutatta, hogy a referendum intézménye még a legfejlettebb, legrégebbi demokráciákban is veszélyes lehet, nem ártana tehát csínján bánni vele. A magyar kormány nem ezt tette, hanem tájainkon soha nem látott módon erőszakolta meg a népszavazás intézményét azzal a durva kampánnyal, amely a vita és az összetettebb megközelítés lehetőségét kategorikusan elutasította. E sorok írásakor nem tudni, mi következik október 3-án, de szinte biztosra vehetjük, hogy a játszmának ezzel nincs vége. Orbán Viktor arra már nem látta méltónak hőn szeretett népét, hogy megossza vele, mit lép majd a népszavazás másnapján. Csak annyit sejtetett, hogy biztosan lépni fog. Felhatalmazást kap valamire, amiről még igazából senki nem tudja, mi. Erre a lépésére pedig a „nemek népének” már lehetetlen lesz nemet mondani.