A Nagy Testvér szemmel tart

Ezért aztán nem meglepő az a törekvés, ahogy a mindenkori politikai hatalom (amelynek fogalomrendszerében az állampolgár csupán „az ellenőrzés tárgya”) uralni akarja a futballtribünöket is. A cél egyértelmű: az egyén feletti TOTÁLIS KONTROLL megszerzése, a futballstadionok közönségének lecsendesítése, uniformizálása. Az ellenszegülőket szankciókkal, bírságokkal kényszerítik a „normakövető magatartásra”. 

A kamerarendszerek telepítése, a rögtönítélő bíróságok létrehozása, a szurkolói kártyák kötelező bevezetése mind-mind ezt a célt szolgálja: engedelmes testekké degradálni a szurkolókat.  Mindezt talán nem érdektelen megjegyezni akkor, amikor a magyar futball funkcionáriusai éppen a szurkolói kártya szükségessége mellett érvelnek (lásd a Magyar Labdarúgás Fórumának múlt szerdai, témába vágó szekcióüléseit). A „békésebb légkörre” való hivatkozás kamu: a magyarországi stadionokban nincs több rendbontás, mint Nyugat-Európában.  Valóban szükség van egy futballmeccs kapcsán a személyazonosság ellenőrzésére, nyilvántartásokra, adatbázisokra, arcfelismerő szoftverekre? A szurkolók aggályai – hogy az adatokkal könnyű lesz visszaélni, s az így begyűjtött információk megfi gyelésre és megfélemlítésre használhatók fel – jogosnak tűnnek.  Rendnek kell lenni, nyilván. Csakhogy a rend, amit be akarnak vezetni a lelátókon, nem természetes, hanem mesterséges rend, amelyet szabályrendszerek alapján, felülről hoznak létre. Minden olyan magatartást büntetnek, amely eltér az új normától: a görögtüzek és a füstbombák gyújtását, a pénztárgépszalagok dobálását, az állva szurkolást… csupa olyasmit, ami korábban a szurkolói kultúra elválaszthatatlan (és egyáltalán nem közveszélyes) része volt.  Tetszik, nem tetszik, adat vagy egy nagy kartotékban. Amikor megszülettél, az volt az első dolog, hogy kartotékoztak; később betagozódtál az iskolarendszerbe, ahol hozzászoktattak a hierarchikus térhez, beosztották az idődet, előírták olvasmányaidat, megfellebbezhetetlenül definiálták számodra, hogy mi a tudás, beléd masszírozták az engedelmességet, a pavlovi reflexeket.  S most? Most vajon szabad vagy?  Mobiltelefonod cellainformációi alapján nyomon követhető minden lépésed; tudják, mikor és kivel beszéltél, milyen sms-t küldtél a kedvesednek, ismerik elektronikus leveleid tartalmát, tudják, mikor fizettél a bankkártyáddal, mit vásároltál, az utcai térfigyelő kamerák alapján beazonosítható a ruhád, s ha bevezetik a chipes egészségügyi kártyát, akkor azt is tudni fogják, melyik évszakban erősödik a migrénes fejfájásod, milyen gyógyszereket szedsz, és volt-e skarlátod gyerekkorodban.  Régen a titkosrendőrség még kikérte a könyvtárból az általad kölcsönzött könyvek listáját; ma már a bookline-rendeléseid és e-könyv-letöltéseid alapján pontosan tudják, mit olvasol; ismerik az érdeklődési körödet, tudják, milyen keresőszavakat írtál be az internetes böngészőkbe és milyen videókat néztél meg a YouTube-on. Régen a megfigyelő hatalomnak kellett fényképet készítenie rólad és feltérképezni a baráti körödet; ma mindezt önként kínálod fel a közösségi portálokon.  Apró dolgok ezek? Hát persze, azok. Apró, említésre sem méltó, nüánsznyi dolgok. Szurkolói kártya, bekamerázott lelátó, adatbázisok, nyilvántartások, Facebook és Google: nehezen is lennénk meg a szép új világ vívmányai nélkül. Csak éppen ezekből a nüánszokból áll össze „az egész”, a totális felügyelet, amellyel szemben védtelenek vagyunk és kiszolgáltatottak. A költővel szólva: én nem így képzeltem el a rendet.