A múltat végképp eltörölni

LOVÁSZ ATTILA

Húsz éve folyik a vita arról, mi legyen az ügynöklistákkal, a kommunista diktatúra erőszakszervezetének oly sok áldozatával, együttműködőjével és együttműködő-áldozatával, mert ilyen is van. Vértelenül bukott meg a kommunizmus, ezért talán sok olyan kérdés maradt nyitott, amelyet egy forradalmi, erőszakos átalakulás magától megoldott volna – bár a világháborúk utáni történetek sem mindig igazolják e feltevést.

A posztkommunista államokban különböző modelleket találtak ki arra, miként nézzenek szembe a huszadik század negyven kommunista évével. A Stasi levéltárait és múltját kutató német modell sok mindenben volt példa a szlovák vagy a cseh szabályozásra nézve. A magyar szabályozás semmilyen maradt, mint a román is. A lengyeleknél a konzervatív vonalat képviselő kormányzatok támogatták nagyon a szembenézést és önreflexiót, de egyéb politikai kérdésekben nem feltétlenül voltak szimpatikusak.

A szlovák megoldás tíz évvel a rendszerváltás után született, politikai szorgalmazója az azóta elhunyt Ján Langoš volt, akinek javaslatára, a Dzurinda-kormány koalíciójának szavazataival megalakult a Nemzeti Emlékezet Intézete (ÚPN). A „feltárni, kutatni, s amit lehet, közölni” elve alapján működött, nem a büntetés, az ítélkezés szándékával. A társadalom nem nagyon tudott mit kezdeni vele.

A magyar társadalomnak meg sem adatott, hogy valamit kezdjen a kérdéssel. Húsz év alatt a német vagy a szlovák modellhez még csak közelítőt sem vezetett be, s ennek a posztkádári társadalom látja kárát – az árát még csak most fogja megfizetni.

A cseh törvényhozás a szlovákhoz hasonló modellben a totalitárius rendszerek kutatására hozott létre intézményt – tehát nemcsak a kommunista diktatúra, hanem az előző elnyomó rendszer tanulmányozására, kutatására is. A náci megszállás idejét sem dolgozta fel a társadalom, ki tudja, hány nyilasból lett jó ávós, mennyivel több partizán volt 1960-ban, mint 1943-ban…

A múlttal való szembenézés helyett a múltban élünk. Ezt ismerte fel Langoš. A vágsellyei (nagyon jól működő) levéltárban talált rá Bukovszky Lászlóra, aki az új intézet egyik meghatározó kutatója lett. Amikor az új kormány (Fico és csapata) úgy látta, a múltat nem kell bolygatni (vajon miért?) az elhunyt Langoš helyére egy SNS-delegált történészt rakott, Bukovszky ment. Sajnos, hasonló a helyzet a cseh választások előtt is. Bukovszky egy komolyan jegyzett intézet meghatározó kutatója Prágában, s most ez az intézet is politikai viharok játékává válhat. Nem a történész-levéltáros emberről, hanem a módszerről, a kutatási és feltárási technikákról, a profi munkáról, a társadalom öntisztulását segítő folyamatról van szó – ha ez veszélybe kerül, szólni kell. Mint mindig, amikor „a múltat végképp eltörölni” szándékozók, a tapasztalok alapján egész biztosan, unokáink számára írogatnak véres múltat. Sajnos, a posztkommunista országokban lassan nem marad semmi abból, ami lehetővé tenné, hogy jól éljünk – s ami korántsem csak a jó GDP és a pénz függvénye.