A magyar–szerb határ és a 10-12 órás várakozások világa

Nem annyira az irreguláris migrációra gondolok, amelynek a NATO-huzallal díszített kerítés ad különös vizuális és fizikai súlyt. Ennél kevésbé drámainak tűnő témáról van most szó: az egyszerű határátlépésről.

Ünnepek, szabadságolások és főleg a nyári időszak alkalmával akár a magyar, akár a szerb oldalon elképesztő méretű autósorok képesek felduzzadni. Vendégmunkások, nyaralók, helyi ingázók és kirándulók tömegei képesek „befullasztani” a rendszert. Múlt hétvégén több átkelőhelynél egyáltalán nem volt ritka a 10-12 órás várakozás sem. Tegyük hozzá: mindez hőségriadóban a forró aszfalton és az Alföld közepén. Gyakran az sem jelent megoldást, ha a kevésbé népszerű átkelőhelyeket választják az emberek – ahogy a Horvátország vagy Románia felé tett 50–200 kilométeres kerülők sem jelentenek garanciát a sikerre.

A panaszok alapján – s a személyes tapasztalatom is ezt erősítené – nem annyira a szerb, mint inkább a magyar szervekkel van a gond. S messze nem csak azért, mert akár heti több alkalommal is leállhat a magyar informatikai rendszer csak úgy... A napokban elsősorban az is fokozhatja a gondot, hogy nem elég gyors a beléptetés: túl sokáig ellenőrzik az iratokat, a vámosok túl komolyan végzik a munkájukat egy-egy kövérebb koffer láttán. Persze: protokollra és az EU külső határaira is lehet hivatkozni, ám kérdés, hogy 38 fokban és egy akár 8 kilométeres autósor esetében ez indokolt-e. Az idegek gyakran pattanásig feszülnek, nem egy alkalommal kezdtek csoportos dudálásba az autósok, akik alkalomadtán indulatos szóváltásba, sőt dulakodásba is keveredhetnek egymással.

A magyar–szerb határ rendszeres bedugulásai elképesztően jó esettanulmányként lebeghetnek az ember szemei előtt. Mutassunk ezekből egy dióhéjnyit! Elsősorban jelzik, hogy a 20. század tanulságai nyomán légiesített EU-s belső határok (ezzel együtt természetesen az EU-tagság) kiterjesztése miért is lenne oly’ fontos. De a történet arról is szól, hogy akár az összeomló informatikai rendszereket, akár a nem mindig kompetens határellenőrzési folyamatot vesszük, a kelet-európai államok diszfunkcionalitásával is számolnunk kell. Ami pedig magukat az utazókat illeti, arról is regényeket lehetne írni… Valahol tragikus, hogy már hosszú évtizedek óta vendégmunkások százezreinek kell a Balkánról nyugatra ingázni. Az pedig „zöld” kérdéseket is felvet, hogy mennyien és miért használnak gépkocsit a kirándulásaikra ahelyett, hogy a tömegközlekedést választanák. Ráadásul ezen a ponton valahol akár össze is érhet a rosszul működő és elhanyagolt állami szféra a fogyasztói társadalom árnyoldalaival.

Kérdés, hogy a felvillantott problémák melyike látszik megoldhatónak. Nehéz pozitív válaszokat adni, hiszen a közlekedési szokások, a félperiféria adottságai vagy az államok „attitűdje” mintha betonba volnának öntve... Talán a határátlépési lehetőségek növelésére lesz kilátás, mégpedig a jelenlegi Tompa-Kelebia ponton. Idén májusban ugyanis Szijjártó Péter bejelentette egy, „Európa legmodernebb, legnagyobb, legbiztonságosabb és leggyorsabb forgalmi irányítását és átengedését biztosító nagy határátkelőhely megépítését Magyarország és Szerbia között”. Ez mind szép, ám mire utalhat mindez? Szerbia 10 éve folytatja a csatlakozási tárgyalásokat, ám az EU-tagság a jövő sűrű ködébe vész. Ahol pedig nagy kapacitású új határátkelőhelyeket építenek, ott gyaníthatóan nem arra számítanak, hogy a légiesített uniós határok világa már csak egy karnyújtásnyira van...