A leggyengébb láncszem

Mondani sem kell, hogy a jelentés ismét súlyos megállapításokat tartalmaz. Sérülnek az anyanyelvi ügyintézéshez való jogok, a roma gyerekeket indokolatlanul küldik speciális iskolákba, hiányzik a szociális terepmunka, az idősek nem jutnak hozzá az alapvető szociális szolgáltatásokhoz és még sorolhatnánk. A témák persze nem újak, s azt is tudjuk, az aktuális kormányzat „mindent megtesz e komplex és súlyos problémák orvoslásáért”. És közben minden megy tovább a megszokott mederben. Pedig mindezek mögött emberek vannak. Emberi sorsok.  Annak a kis cigány gyereknek, akit a rossz szociális helyzetéből fakadó elmaradottsága miatt speciális iskolába sorolnak, végleg elvágják az útját az esetleges felemelkedés felé. Ahogyan egy „javítóintézeti” kaland egy életre nyomot hagy egy amúgy is hátrányos helyzetben lévő fiatalban. Az állam így termeli újra, sőt, súlyosbítja a már így is súlyos szociális problémákat, miközben cinikusan úgy tesz, mintha a megoldáson dolgozna. Ennek a színdarabnak része az is, hogy ugyan formálisan felállítottuk a demokratikus intézményeket, ezek azonban nem töltik be alapvető funkcióikat. Így az emberi jogi biztos sem, aki szemmel láthatóan kolonc az államhatalom nyakán, amely úgy lehetetleníti el a munkáját, ahogy csak lehet. Pedig eddigi tevékenységét figyelve kijelenthető, hogy Jana Dubovcová egyike azon kevés közszereplőnek, aki helyén van a hivatalában.  A demokrácia szintjét egy országban mindig a leggyengébb és legsebezhetőbb rétegek állapotával lehet a legmegbízhatóbban mérni. Hogy az állam miként viszonyul azokhoz, akik nem rendelkeznek elegendő anyagi és szellemi erőforrással, de sokszor még alapvető információkkal sem ahhoz, hogy érvényesítsék jogaikat. Ezen a vizsgán Szlovákia még negyedszázaddal a rendszerváltás után is csúfosan szerepel. Dubovcová meg nem hallgatott jelentése elsősorban erről szólt.