A középutas magánya

Ezt a jelenséget többféle módon is lemérhetik a szociológusok, észrevehető a kormánykoalíció egyre vadabb elképzeléseiben, a politikusok kijelentéseiben, de akár abban is, hogy valaki tavaly egy érdemi megvalósításra alkalmas ötletnek gondolta Robert Fico lelövését. A társadalmi szakadékok növekedésének van még egy különösen aggasztó jele: mind a két tábor úgy gondolja, hogy különösebb probléma nélkül rúghat egyet azokba, akik nem foglaltak még nyíltan állást, vagy nem húznak kellő határozottsággal valamelyik oldalra. Merthogy a langyosakat kiköpi az Isten, tartja még a mondás is. 

A szlovákiai politikában évek óta egyre szűkül a mozgástér, de azért még mindig akadnak olyan pártok és személyiségek, akik valahogy megpróbálnak egyensúlyozni. Különböző okokból kifolyólag elhatározzák, hogy mindkét oldal felé nyitva tartják az opcióikat. Az alapvetően ellenzéki, kereszténydemokrata politizálásban utazó KDH például egy ilyen párt lenne. Elméletben. Merthogy elég csak halványan jeleznie, hogy néhány témában hajlandó lenne egyeztetni a kormánypártokkal, azonnal meg is kapja a kollaboráns jelzőt. 

A Magyar Szövetség valószínűleg szintén egyensúlyozni szeretne a két oldal között, maximalizálva a szavazói számát, ha ezen a ponton lenne bármilyen relevanciája a párt aktuális álláspontjának. És van még egy személy, akit nagyon könnyen bedarálhat a polarizálódás korszelleme: Peter Pellegrini államfő. Ő az, aki évzáró nyilatkozatok ürügyén még a társadalmi árkok betemetésének szükségességéről értekezik – de ki tudja, mikor fárad bele a szélmalomharcba. 

Pellegrini eleve kacskaringós úton jutott el az elnöki tisztségig. Robert Fico megbízható munkatársából vált felvállaltan bábszerepbe szánt miniszterelnökké, hogy 2020-ban a személyes népszerűségére építve kiváljon a Smerből és megalakítsa a Fico-párt alternatíváját, később pedig kibéküljön a volt főnökével – és a segítségével megnyerje az elnökválasztást. Pellegrinit az ellenzéki szavazók a megválasztása idején (és azóta is mindig, mikor épp aláír egy, a kormány számára kedves törvényt) nem látták többnek egy szervilis, a koalíciót kiszolgáló figuránál. A sors iróniája, hogy a saját magát felemésztő kormánypártok szavazóinak kemény magja pedig ezzel párhuzamosan lassan a liberalizmus rejtett ügynökét látja bele a tevékenységébe. Az Andrej Danko által megfogalmazott, szélsőségesek által terjesztett elmélet alapján Pellegrininek épp nincs is más célja, mint megdönteni Robert Fico uralmát. 

Ilyen körülmények között Pellegrininek nagyjából annyi esélye van meghonosítani Szlovákiában a párbeszédalapú politikai kultúrát, mint Zuzana Čaputovának a harmadik Fico-, Matovič- és Heger-kormányok ámokfutása után. Nagyjából semmi. A legtöbb, amit tehet, hogy úgy mutatja, érdekében áll a társadalmi megbékélés. Cserébe viszont a jól-rosszul középutaskodó államfő mindenki homokzsákjává válik, az ellenzéki pártoktól kezdve a nacionalistákéig. Nem túl szívderítő kilátások. Akkor meg különösen nem, ha az államfői tekintélyét is végleg kikezdik a vadászházas szivárogtatásokhoz hasonló anyagok, mivel kiderül, hogy még a formális politikai szövetségesei sem szerették igazán.