A kör bezárul

A háttérben valaki a székletproblémáit ecseteli részletesen és főleg hangosan, amikor megjelenik egy fura ember. Magas, kissé görnyedt, amúgy is hosszú karjai szinte a földig érnek, ahogy cipeli a két hatalmas, majdnem üresnek látszó táskát. Nagyjából 75 éves lehet, kicsit csavargó, kicsit művész, arca frissen borotvált, kabátja, amit mi Pozsonyban vetrovkának nevezünk, lötyög rajta, fején az a „szenes” sapka, amit a rendszerváltó értelmiség viselt nagy előszeretettel, mert talán úgy érezte, ettől közelebb áll a munkásosztályhoz. 

A férfi nagy léptekkel közeledik felém, majd megáll és megkérdezi, van-e telefonom. Van. Telefonálhatnék haza? A kérdés váratlan, még a székletproblémás is befejezi kínjai ecsetelését, és minket figyel. Hát telefonáljon, mondom. Lediktálja a számot, bepötyögöm, aztán átadom neki a mobilt. Beleordít. Na, csak azért hívok, hogy a nyolcassal megyek haza, nemsokára indul, de még előtte vécére megyek. Úgy látszik, ma reggel nem tudom kikerülni a vécétémát, gondolom, de legalább nem azon a horroron jár az eszem, amit olvastam.

Az ember befejezi a telefonálást, megköszöni a segítséget, majd megkérdezi, vigyázok-e a táskáira, amíg elmegy vécére. Hát hagyja itt őket, mondom. Közben eszembe jut a brit etikett, amely nemhogy a vécé említését tiltja, hanem még az olyan kevésbé intim dolgokat is nehezményezi, mint például a hangos tüsszentés. Mert nem illik ilyesfajta hangeffektusokat kiadni, s ha valaki mégis kiadja őket, akkor nem illik reagálni, mert aki azt mondja erre, hogy egészségedre, ugyanúgy vét az illem ellen, mint aki hangosan tüsszentett, mert ha már az egyik vétett, akkor a másiknak úgy kell tennie, mintha nem hallotta volna. Közben visszajön a férfi. Látom, nagyon elégedett. S mivel van még egy kis idő nyolcig, megkérdezem tőle, hogy mitől olyan nehezek a táskái. Hát két farönk van bennük, mondja, tavasszal sütögetőhelyet akar csinálni a kertben, ezekből lesz az asztal. De még az is lehet, hogy a hosszú téli estéken valamit farigcsál belőlük.

A telefonszámból ítélve, amit bepötyögtem neki, a Csallóközbe megy haza, ezért kicsit furcsállom, hogy Pozsonyból cipeli a farönköket. Dehogy Pozsonyból, neveti el magát. Egyenesen Skýcovból! Onnan jön, a régi katonatársát látogatta meg, az adta neki a rönköket. Micsoda? Skýcov??? Hűha, szólal meg a vészcsengő a fejemben. 

Észreveszi rajtam a változást és megkérdezi, voltam-e már ott, hallottam-e, hogy az milyen hely. Hogy ott emberek tűnnek el az erdőben?! 

Még egy író is megírta, teszi hozzá nyomatékosan.
 
A kör bezárul. Igen, Jozef Karika az az író. Épp az eltűnésekről szóló könyvét olvastam tegnap. Hát lehetséges ez? Szerintem nincsenek véletlenek. Vagy igen?
Boldog karácsonyt!