A kevesebb néha több

Alig tettem meg száz kilométert az ország déli részén az elmúlt hétvégén, miközben talán a két kezem is kevés lenne arra, hogy megszámoljam, hány „óriás” Gyimesivel találkoztam. Mire elértem a célomat, a fejemet fogtam, és az autóból kiszállva megjegyeztem, hogy egy újabb „Bauer-effektus” telepedett ránk férfi kiadásban. Legutóbb hasonlót éreztem, mikor az önkormányzati választás alkalmával Bauer Ildikó pályázott Komárom polgármesteri címére, és egy olyan marketingkampányt indított, amelyik a végére sokunknál kiverte a biztosítékot. Tábla, plakát, poszter, Facebook, Instagram és YouTube. Már majdnem a csapból is visszaköszönt az embereknek, ami meglehetősen sok az „átlagfogyasztóknak”. Ha túlhajtjuk a motort, akkor kiég. A polgármesterjelölttel ez meg is történt, hisz nagyon kevés szavazattal zárta a választást, majd egyik napról a másikra szinte mindenhol felitatták a nyomait. Bármelyik politikussal példálózhatnék, azonban minket legjobban Gyimesi érint, mert az ő portréjából van a környéken a legtöbb, s a digitális világban is felbukkan az arca hol itt, hol ott. Nyilván egy remek marketingcsapat dolgozik a háta mögött, hisz az algoritmusokat és a hirdetéseket „nagyon” jól beállították. Hála neki a telefonom egyik este a sarokban landolt, egy logikai játékot nem tudtam végigjátszani anélkül, hogy ne jelent volna meg az arca alul a hirdetésben, pedig én aztán tényleg nem keresem őt, sőt nem is követem. De, ugye, ez nem csak nálam van így?

Az átlagembernek nem kell ennyire tömény mennyiség olyan emberekből, akik „nem váltották meg a szlovákiai magyarságot”, sőt még azokból sem, akik közel jártak/ járnak hozzá (már ha volt és van ilyen). Egyszerűen unalmassá válik, akárcsak egy étel, a gyári munka, az örökös körforgás. A minket érintő létfontosságú helyeken ezeknek az embereknek nem érezni a tetteit, és így a plakátok jelmondatait sem érti a választópolgárok nagy része, nem ad hitelt ezeknek a szavaknak. Sebaj, a Szövetség 149 jelöltjéből ismerünk négyet a plakátok nyomán, egyet nagyon is, ez a fontos. A maradék 145 csak statiszta. „Most, vagy soha! De mit? Főzeléket? Pörköltet vagy fasírtot?”

Létezik egyáltalán olyan, hogy „értelmes” kampány? Úgy gondolom, hogy aki magasra tör, annak sokat kell tennie azért, hogy elérje a célját, s ez nem azt jelenti, hogy Facebook-, Youtube- és Instagram-videókat kell gyártani. Tizenéves kortól lehet belépni a digitális tartalomgyártók által létrehozott harcosok klubjába, nem biztos, hogy érdemleges ott szónokolni. Egy munkahelyen rendszerint úgy működik a dolog, hogy elkezdi az ember kicsiben, aztán teszi a dolgát. Ha többet akar, akkor meghúzza az igát, és bekövetkezik egy idő után az előrelépés. Egy politikai pálya is valahol így néz ki, csak ott azért látványos dolgokat kell kreálni (és persze hasznosakat), hisz a szavazatok az alapján jönnek, hogy egy adott régióban mennyien kedvelték meg az illetőt. Ha csak egy közösséget nézek, amelyiket nagyjából ismerem, akkor rájövök, hogy a mi életünkhöz például Gyimesi semmivel nem járult hozzá a portrémodellkedésen kívül. Ugyanígy van ez más politikussal és párttal is, aki képviselni szeretne minket, hisz évek óta stagnálás van. (Ezek az emberek három billboard árán „kampányból” szervezhetnének nyári tábort hátrányos helyzetű gyerekeknek úgy, hogy nem keverik az élményt a politikával. Így legalább a szülőket megnyerik, a gyerekeknek jutna élmény, és csináltak valami jót is.)

Egyszerű embereknek, akik a mindennapokért küzdenek, egyszerű tettek is elegek. Majd egyszer talán eljutunk ide is. Addig viszont marad a főzelék, amely mostanra negyednapos, így a hűtő „szagát” már átvette, és a belevaló elfogyott. Lehet, még visszarakjuk a hűvösre, hogy majd később felmelegítsük a „most” pillanatában egy „szebb” jövő reményében.