A kampánycsend hangjai

Milyen jó, hogy kitalálták a kampánycsendet! Mérget veszek rá, hogy ez a két nap lesz a legszebb az egész megbízatási időszakban. A választók végre nyugodtan eldönthetik, hova mennek pecázni a hétvégén – mostanában még elég meleg az idő –, kényelmesen átböngészhetik a lapokat, kiválaszthatnak valami jó tévéműsort, vehetnek alacsony alkoholtartalmú sört, és még attól sem kell félniük, hogy politikai reklámmal találkoznak. Igaz, nagy a tét. Liptai Claudia? Vagy inkább Mónika? Nekem nem mindegy, ki bűvöl hülyére. A kampánycsend egyfajta korlátozás, tehát szabály. A szabályok pedig arra jók, hogy áthágjuk őket – mondta valaki (inkább nem írom le, ki). Ezt nálunk nagyon sok párt magáévá is tette – mármint az előbbi kijelentést –, alaposan megbabonázva a gyanútlan és főleg nagyon hiszékeny állampolgárokat azzal, hogy bár vállalta, csak a megengedett helyre ragasztja ki választási plakátjait, nem így tette. Ejnye-bejnye. Na és? Legfeljebb kap egy dá-dát a Fair Playtől, meg egy rövid újságcikket, ezzel duplán jól jár, mert ingyen jut reklámhoz valamelyik túlbuzgó aktivista meg az újságírók által.

Nem így kell ezt csinálni. Főleg nem úgy, ahogy azt a Ružinovi úton láttam. Csupán félve merem leírni, hogy az egyik önjelölt, leendő miniszterelnökünket felhúzták a lámpavasra. Méghozzá egy nővel együtt. Franciaországban kétszáz évvel ezelőtt így szokták fellógatni a nemzet éppen aktuális árulóját, szeretőjével egyetemben, nálunk, úgy látszik, akkora dicsőség lámpán lógni, hogy több tucat helyen is elkövetik. Nem számoltam meg, hány lámpaoszlop van a Ružinovi úton, abban azonban teljesen bizonyos vagyok, pogány munka lehetett négy fényképet egy papírívre ragasztani, azt négyrét hajtani, létrával éjjel a lámpaoszlophoz lopózni, ezervoltos drótok között egyensúlyozni, majd ott fenn aktívbaglyot játszva összekötni a papír két végét, hogy belső kerülete megegyezzen az oszlop külső kerületével. Ilyen számításokra eddig csak Malíková volt képes, ő is ragasztott lámpaoszlopra, de hát ő matematikus.

Sokkal kifinomultabb módszerek is vannak. Kampánycsend alatt igenis lehet kampányolni. A jövő heti tévéműsort ugyan nem láttam, van már azonban néhány tippem. A Markízán például nem hagyom ki a szigorúan poltikamentes családi hétvégeegyveleget, amelyben gyermekkori emlékeit idézi fel újra a tévé volt igazgatója, vagy esetleg budapesti tapasztalatait eleveníti fel Csehszlovákia utolsó magyarországi nagykövete. A közszolgálati tévében szintén szigorúan politikamentes lesz a nemzetiségi műsor. A sokak által kedvelt főzőcskét egész biztosan megnézem, hiszen megtudhatom majd, hogyan készít nagy túrós táskát és hamisgulyást egy 44 éves somorjai gépészmérnök. Ha már az emésztési traktusnál tartunk, szerintem a Joj tévé esti híradójának első tudósítása Zsolnáról szól majd, ahol a város polgármestere juhtúrósgaluska-főző versenyt rendez, a több tonna krumpli és a vagonnyi liszt azonban nem akart reakcióba lépni az üstben, a szervezők egy másik polgármestert okolnak, meg a magyarokat (a liszt a Csallóközből érkezett). Ha már elegem van a képernyőből, kimegyek az utcára, ahol szintén népszerű akció folyik: valaki ígéretéhez híven az egész országban rendet rak. Szegény, előbb a lámpavason lóg, most meg sepri az utcát. Ha odakint esetleg bekapcsolom a kis rádiómat, a déli hírösszefoglalóban biztosan meghallgatom azt a tudósítást, amely szerint merényletet kíséreltek meg a titkosszolgálat volt igazgatója ellen, a hozzá közel álló párt elnöke persze azonnal szenzációs bejelentést tesz, a nagy sikerre való tekintettel megszorongat még néhány újságírót. A hozzá még nem is olyan régen közel álló párttag szintén reagál. Igaz, ő nem szorong(at). Egyszóval, ne nézzünk tévét, ne hallgassunk rádiót, ne olvassunk újságot. Felejtsünk el minden ígéretet és választási programot. Csak magunkban bízzunk. És így, így menjünk el választani!