A „honosulás” blöffje

Ha az állampolgársági problémakörről lehántjuk a nemzeti pátoszt, kiiktatjuk belőle a politikai marketing lózungjait, egyértelművé válik, hogy az állampolgárság intézménye nem több, hanem kevesebb, mint egy konkrét államalakulathoz kapcsoló közjogi kötelék. Amely önkéntes jellegű, ám az aktuális közmegegyezés szerint bizonyos jogokkal, egyszersmind kötelezettségekkel jár. Az állampolgár például köteles adót fizetni, vagyis eltartani az államot és megtartani annak törvényeit, egyebek között. Ennek fejében viszont – ugyancsak egyebek között – joggal várja el az államtól, hogy a vonatkozó közmegegyezéssel elfogadott kereteken belül (alkotmány, törvények stb.) olyan életteret biztosítson számára, amelyben tehetségéhez mérten szabadon kiteljesítheti vágyait.

A nemzethez tartozás egyáltalán nem közjogi fogalom és viszony. (Kivéve a politikai nemzet fogalmát, amelynek definiálásán máig vitatkoznak a politológusok meg a jogfilozófusok, és amelyről az istenadta népnek, a közembernek halvány dunsztja sincs. Nem is kell, hogy legyen, ezért tehát nem is kalkulál vele.)

A nemzethez tartozás a közember számára ugyancsak önkéntes jellegű és választáson alapul. Arról szól, hogy adott individuum egy olyan történelmi, kulturális értékrendhez igazodik, amely egy adott nemzetet jellemez. Az efféle nemzethez tartozás ezért nem függhet holmi hivatalos jóváhagyástól, engedélytől, esetünkben állampolgársági státustól sem. Nem létezik ugyanis sem olyan közjogi, sem pedig egyéb társadalmi fórum, amely illetékes lenne a nemzethez tartozás megítélésének kérdésében.

Hogyan is létezhetne ilyen fórum, amikor a közember nemzethez tartozása egészen addig magánügy, amíg az adott egyén azt ki nem nyilvánítja. Mert esetleg valahol, valamilyen okból megkérdezik tőle, ám spontán kinyilatkoztatással, cselekménnyel, cselekménysorral is tanúsítható. Mondjuk, tudatosan vagy spontán egy adott nemzet nyelvén gondolkodik, beszél ír, nevel, szeret, álmodik az ember, könnyezve énekel himnuszt, nemzeti alapon választ magának futballcsapatot, spontán vagy tudatos döntés folytán egy adott nemzet nyelvén imádkozik, káromkodik stb.

De miért is indokolt efféle magától értetődő evidenciákon bazírozni mostan? Csak azért, mert a magyar állampolgárság „honosítását” lehetővé tevő jogszabály kapcsán olyan kampány bontakozott ki, amelynek ötletgazdái és tevékeny aktorai elkezdték olyan alapon minősíteni, osztályozni, szelektálni az embereket, hogy folyamodnak-e magyar állampolgárságért, azaz „honosulnak”-e, avagy sem. Szerintük aki szlovákiai magyarként szlovák állampolgársága mellé nem áhít magyart, az enyhén szólva megalkuvó, gyáva áruló. A szigorúbb ítélet szerint pedig gyökértelen senki. Sőt, tót…!

Ugye mekkora ostobaság ez?!

Ostobaságok hangoztatásához a szólásszabadság jegyében egyébként bárkinek joga van. Csakhogy egészen másként fest, ha valaki egy vidéki kocsmában teszi, avagy a világhálón garázdálkodó trollként van környezetszennyezési kényszere. Esetleg kóros korlátoltsága miatt rizsál nemzeti ügyekben (is), avagy olyan közszereplőként – a helyi érdekű politikusoktól kezdve az önjelölt váteszken át egészen a katolikus papokig, református lelkészekig, rabbikig stb. bezárólag – aki butaságok, sőt hazugságok szajkózásával, sugalmazásával szennyezi a környezetét. Sokkal inkább ártva magának a megmentendő nemzetnek, a szlovákiai magyaroknak meg pláne, mintsem használva nekik!