A hazafiság nekrológja

A tegnapelőtti döntés után meg is tették, tessék megnézni a zsigeri ösztönök szelepén túlmutató szlovák webes felületeket. A törvény pikantériája – természetesen – megint az, hogy „most aztán megmutatjuk a magyaroknak!”

Hát, nem tudni mit mutattak meg, de hogy Szlovákia március másodikától nem a mosoly országa, hanem kész röhej, immár evidencia.

A felelős szlovák kormány és a mögötte álló parlamenti koalíció nem úgy képzeli el az ország lakóinak boldogulását, hogy kellemesen élhető, sikeres, a közbiztonság magas mértékével jellemezhető, polgárai szabadságát messzemenően óvó és a tehetséges, okos, szorgalmas embereknek méltó megélhetést biztosító, emellett emberien szolidáris társadalom normáit alapozná meg. A felelős szlovák kormány most úgy viselkedik, mint a szocialista néphadsereg, amely a fiúk szabadságvesztéshez hasonló bevonultatása után az egymásra utaltság kollektív érzését táplálta – rendre olyan esetekben, amelyekben nevetséges, elavult haditechnikán értelmetlen és életveszélyes katonásdit játszattak nem teljesen beszámítható tisztek jobb sorsra érdemes legénykékkel. S elérték azt, hogy egy-egy szocialista kaszárnya magát sem volt képes megvédeni még a falubeli randalírozó kamaszok ellen sem, hát még a hazát az ellenséggel szemben. Került is ez a játék tucatnyi tragédiába.

A felelős kormány és csapata olyan közösségi élményt akar rákényszeríteni lakosaira, amely valóban csak kényszerrel létezhet. Belenyúl egy olyan intim szférába, mint a szülőföldhöz való ragaszkodás, a nemzethez való tartozás, mégpedig otromba módon, alpári fölvezetéssel, teljesen hitelét veszített garnitúrával. Így csak ellenségeket lehet szeretni, borítékolnánk, hogy a webelosztókon, közösségi portálokon, globális, ez esetben anglikanizálódó kultúrkörben felnőtt kamaszok miként röhögik körbe hétfőn reggelenként a törvényt betartató pedagógust. Vagy egy falunapon hányan fogják ülve, cigivel a szájukban és söröskorsóval a kezükben méltán ignorálni az ignorálandót. Nem, nem a magyarok, a szlovákok maguk!

Két hete azt írtuk, veszélyben a hazafiság – most már leírhatjuk: meghalt. Felelőtlen, részeges, enyveskezű bandával nem lehet nemes érzéseket megalapozni és táplálni. E törvénnyel mindhárom koalíciós párt bebizonyította, hogy kormányzásképtelen (a hatalmi eszközök használata, a közpénzek szétmarcangolása és a nagy beszólások emelt hangja nem azonos a felelős kormányzással). A magát demokratikusnak nevező ellenzék jelentős része pedig a tartózkodással a sunyiságról, megalkuvásról tanúskodik saját soraiban, takaréklángra állítva azt a megértést, amelyet éppen itt néhány napja a reformerek nacionalizmusával kapcsolatban boncolgattunk. Langymeleg megalkuvással nem lehet választást nyerni, de hát, megérdemlik sorsukat.

A honi magyarok majd egyszerűen nem tartják be a törvényt (az intézményvezetők kénytelenek lesznek, hogy helyükre ne futóbolondokat nevezzenek ki). Ezzel a fölvezetéssel akkor sem, ha egyébként egy sportmérkőzés vagy állami ünnep kapcsán szemrebbenés nélkül megtennék, természetesnek tartva szimbólumok használatát. A szankciókat megvárjuk – érdekes lesz.

A Csehszlovákia és Szlovákia iránt érzett hazafiság még a nemzeti kisebbségek közt is létezett: 1989-ben jó volt itt lenni, 1999-ben jó volt Helsinkiben hallani, hogy a sikeres, civilizált világhoz tartozunk, 2004-ben jó volt tudni, hogy erős szövetségeseink lettek, 2005-ben lehetett büszkének lenni egy korszerű adórendszerre, s az euróövezet kínálta előny sem kutya. Drukkoltunk mi a szlovák hokisoknak, és nem köptük senki szemébe, hogy Nepela ’72-es szapporói aranya után a történelmi másodikat egy orosz kislány hozta haza Kanadából. Igenis, kedves honatyák, szeretnénk mi is itthon otthon lenni, képzeljék, még hazafiak is tudunk lenni. De magukkal?

A keddi szavazás a lojalitást és a hazafisági minimumot küldte a sírba.

Reformer legyen a talpán, aki felélesztené.