A hatalom erővonalai

És elszomorító, hogy sok ember hisz nekik, és maguk is beállnak a mentegetők sorába különféle mondvacsinált elméleteket terjesztve arról, hogy „ennyit érnek nálunk a diplomák”, és „a legjobb iskola az élet, lám, Matovičnak is diák korában már jól működő cége volt, hát minek strapálta volna magát egy vacak diplomamunka megírásával”.

Azt gondolom, aki ilyeneket mond, valószínűleg maga is szereti a kiskapukat. Így egyáltalán nem meglepő az sem, hogy hazudik. Ugyanis vannak szabályok, amelyek ugyanúgy vonatkoznak a céget vezető és a céget nem működtető hallgatókra, és a többség becsületesen szerez diplomát. És ezeknek a diplomáknak igenis, van értékük. Persze csalók mindig voltak és lesznek, s ha a politikai elit ilyen példát mutat a csaló hajlammal rendelkezőknek, azzal csak lovat ad alájuk. Ez a közerkölcs nyílt rombolása.

Ezt a témát akartam részletesebben kifejteni, de aztán jött egy kedves ünnepség. Duba Gyula írónk 90. születésnapját ünnepelte a Szlovákiai Magyar Írók Társasága. S akkor jutott eszembe, hogy miért írjak értéktelen emberekről, ha írhatok értékesekről? Hogy ki az értékes és ki az értéktelen ember? Az én magyarázatomban az értéktelen az, aki rombol. Az értékes pedig épít, értéket teremt a maga területén. Például finomakat főz, egyenesen rakja fel a falat, értékteremtő embereket nevel, és olyanokat ír, ami építi az emberi lelket.

Duba Gyula ilyen, ezt tapasztalatból tudom, ugyanis egyik fő műve, a Vajúdó parasztvilág olyannyira megérintette az én akkor még kiskamasz lelkemet, hogy eldöntöttem, én is valami ilyennel szeretnék majd foglalkozni, és valahogy úgy, ahogyan ő: a puszta tényekről lebilincselően írni. És éleslátással. Mint ahogy tette az 1990. február 20-án, Václav Havelnek címzett, az Új Szóban megjelent nyílt levelében: „A demokrácia, melyre törekszünk (…), erkölcsi viszony is, mely egyben közösségi állapot és a közgondolkodás természetes életeleme. A demokrácia a társadalom belső szokásrendje, meghatározza az élet humánus minőségét és morális értékét. (…) Nos, meg kell állapítanunk, hogy a mai demokratizálási folyamatokban a kizárólagosság antihumánus tényezője erősen munkál. (…) A forradalmi mozgást átszövik és demoralizálják az alantas emberi ösztönök, a személyes érdekek és csoportos bűnök, hatalmába keríti a demagógia lidérce (…) A régi rendszerből éppen az mentődik át, ami igazságtalanságai fő okozója volt: a politikai állásfoglalás egzisztenciális kényszere. A hatalmi pozícióra való törekvés erővonalai talán még megosztóbban hálózzák majd be közéletünket és – túlzó látomás? – még több feszültséget és nyugtalanságot vihetnek társadalmunkba, mint valaha is volt.”

Túlzó látomás?