A félelem optikái

A nyugat-európaiak máshogy félnek. Másként élték meg a történelem során a diktatúra elnyomását, az autoriter politikus figuráját. 

Ez szépen kirajzolódott mostanra a kelet-nyugati szakadék falán.

Az egykori vasfüggönytől nyugatra a mai napig a náci és fasiszta emlékek kísértenek, erről szól az emlékezetpolitika, ez erős az iskolai oktatásban – és ahogy a hétköznapi beszélgetésekből kiderül, a családi szocializációban is. A második világháború emléke a meghatározó.

Érthető módon mifelénk, keleten, Közép-Európában ez másként alakult. A szovjet elnyomás miatt a kommunizmus bűnei frissebbek, a második világháborút nem annak aktív alakítóiként, hanem elszenvedőiként tartja inkább nyilván a régió legtöbb országa.

Ebből a különbségből adódik, hogy „diktátorozáskor” teljesen másra gondol a két oldal.

A franciák, a németek és a déli országok saját történelemtudata szerint a későbbi diktátorok először választással, a nép akaratából kerültek hatalomra. Nemcsak Hitlert választották meg, hasonló körforgásról szólt a francia forradalom, vagy éppen Mussolini, illetve a hispán diktátorok története is. Azt a tanulságot vonták le – persze nagyon általánosítva –, hogy az igazi bajt a választók hozhatják magukra azzal, ha olyan embereket juttatnak hatalomhoz, akik hajlamosak azt végül a saját képükre és előnyükre formálni. A demokráciát tehát alapvetően belülről látják fenyegetve.

Innen nem nehéz szembesíteni a kelet- és közép-európai félelmet a nyugatival. Mifelénk az országok függetlenségét külső hatalmak nyomták el. Legutóbb épp a Szovjetunió, előtte a náci Németország, azelőtt sokfelé a Habsburgok, és lehetne folytatni a sort. Eközben persze egymást is elnyomtuk felváltva, itt-ott, de a történelmi identitás szempontjából az a fontos, hogy az ország független-e, vagy sem. És ha nem, az általában külső hatalom elnyomásából következik. Kádárékat a szovjetek embereinek látja a népi emlékezet, nem pedig rossz magyar diktátornak, akit mi magunk termeltünk volna ki. 
Az unióval kapcsolatos politikai kommunikáció pedig tökéletesen illeszkedik ebbe a politikai hagyományba. 

Míg Nyugaton az uniót annak a garanciájaként szeretnék minden politikai oldalon számon tartani, amely segít elkerülni a belső elnyomást – hiszen ettől félnek –, Keleten pedig az unió éppen abba a keretbe került, amelyre mint külső elnyomóra lehet tekinteni.

Mindkét kép hamis. Az unió egyelőre nem hatékony abban és hiányzik is a valódi többségi politikai akarat arra, hogy beleszóljon egy-egy ország belpolitikájába. Más az, hogy közben megy az üzengetés, de a hetes cikkelyre, büntetésekre és felfüggesztésekre nem került sor. 

Ahogy az is hamis kép, hogy az unió maga az elnyomás: nyilván egyszerű így beállítani, holott aktív és alkotó részei a keleti tagországok is, amelyek így saját klubjukat szidják.

Ha elég ügyesek, blokkoló kisebbséget vagy konstruktív többséget építhetnek. Ilyen ad hoc koalíciókra nem volt lehetőség sem Moszkvával, sem más, korábbi elnyomó hatalmakkal szemben. Amúgy is a katonai erő volt a végső érv. Így még az összehasonlítás is hamis, körtét az almával...

Érdemes néha elgondolkodni azon, hogy a másik miért tartja „logikusnak” a saját érvelését. Mi vezérli a „diktatúrázásban” vagy más kritikában. Így érthetjük meg egymást hosszú távon Európában. Zsebkendőnyi kontinens, megannyi történetszemlélettel és emlékezetpolitikával. A jelenünkön keresztül pedig a jövőt befolyásoljuk, úgyhogy nem szabad lebecsülni a jelentőségét.