A Duna hangjai

Idén is a mozikba került egy ilyen film, címe nemes egyszerűséggel Dzsungel. A Dzsungelben egy amerikainak – a gyerekként még Harry Pottert játszó Daniel Radcliffe-nek – az Amazonas medencéjéből kell megtalálni a kiutat. A pontos történettől függetlenül, ezekben a filmekben mindig a modern ember vív élet-halál harcot egy számára vadidegenné vált, életveszélyes környezetben. Az alapmű, ahová a mai filmesek sokszor visszanyúlnak, a Gyilkos túra 1972-ből, amelyben négy amerikai jóbarát vagány vadvízi kenuzásra indul egy kietlen vidéken, ahol végül a vadvíz jelenti a legkisebb veszélyt a szereplőkre.

Ez a kenu-horror műfaj viszont valójában jóval korábban már létezett, csak épp könyvekben és novellákban. A műfaj megszületését egy korabeli sztárhorrorszerző, Algernon Blackwood Dunán játszódó novellájától számítják. Ebben két fiatal jóbarát – egy amerikai és egy svéd – kenuval indul lefelé a Dunán, és minden rendben van, egészen Pozsonyig… Pozsonyban viszont a helyi magyarok sejtelmes aggódással próbálják rávenni a fiúkat, hagyjanak fel a kenutúra folytatásával. A part menti fűzfavilág babonás, sötét erejéről beszélnek. Magabiztos hőseinket ez nem tántorítja el, pedig gyűlnek a baljós jelek, majd végül a szerteszét folyó dunai ártér egyik fűzfákkal teli kis szigetén éri őket az éjszaka. Mi, olvasók ekkor persze már a legrosszabbat sejtjük.

Az 1907-es dunai rémtörténetet olvasta Tolkien is, és az irodalmárok szerint ihletője volt a Gyűrűk ura „Öregerdőjének”, a sötét gondolatokkal teli, rosszindulatú és embergyűlölő fák világának.

Apropó, olvasás: a Fűzfák című horrorkönyvet ne keressék sehol, mert magyarul nem jelent meg ez az írás (de ez már előkészítés alatt van). Pedig a Fűzfák egy korrajz is arról, hogy az 1900-as évek amerikai írójának szemében a Pozsony alatti Duna-világ maga a vadon, az őserők birodalma. Semmi modernizáció. Pedig de szeretnénk azt látni, hogy a dualizmus éveiben végre utolértük a nyugatot. Ehhez képest osztrák–magyar ide, monarchia oda, az ide utazó amerikai író számára Bécs és Magyarország között még mindig volt egy határ, ahol a civilizációból átlépünk valamiféle gyepűsávba.

Mi inkább azt a képet ápoljuk a Dunáról, hogy ez egy kultúrtáj kultúrfolyója, a „kék Duna”, a mi Rajnánk, Temzénk, a mi Pó folyónk. Lehet hogy ez így van, mindenesetre érdekes észrevenni azt, hogy az angolszász világban inkább a Mississippi vad-sejtelmes atmoszférája lengte be sokáig a Dunát.

Ez a kép persze változhat, többek között az óriásivá duzzadó dunai turizmusnak köszönhetően. A Duna-parti fűzfák pedig – ezt mi jól tudjuk – sokkal többről tudnak mesélni, mint csallóközi sejtelmes lényekről. Például aranymosókról és vízimalmokról, halászatról és kereskedőkről, vizáról és vízivárosokról, törökről és Búvár Kundról. Most a Duna Alapnak köszönhetően (ami magánszemélyek és vállalatok kezdeményezése a folyó menti élet fejlesztésére) a Pozsony környéki menetrend szerinti hajókon is meghallgathatóak ilyen történetek, mobiltelefonos útikalauz formájában. Dévénytől Pozsonyig hajózva, vagy tovább a Danubianáig, a sokszor monotonnak tűnő táj igazából rengeteg ilyen sztorit rejt, amelyek most a magyar és a szlovák verzió mellett angolul is letölthetőek, hogy a part menti fák ne tűnjenek olyan sejtelmesnek és idegennek, mint száz éve Algernon Blackwoodnak.