A diszkófejű nagyúr

Akár a csodák, az amerikaiak gyásza is csak három napig tartott. A Világkereskedelmi Központ halálszagot árasztó romjai, a négyszöggé rombolt Pentagon, a halottak ezrei csak egy pillanatra torpantották meg a szórakoztatóipart. Nem az elbizonytalanodás vagy a gyász okozta a késlekedést – a marketingstratégiákat, pszichológiai tanulmányokat, piackutatásokat gyártottak lázasan. A tragédiából üzletet csinálnak, és úgy tűnik, ez senkit sem zavar.

Az is inkább szabályszerű semmint meglepő, hogy Michael Jackson új slágerén dolgozik, az exneotonos Végvári Ádámék kasszasikerre ítélt dala már elkészült, írják a New York-i ikertornyok tündöklésének és hanyatlásának krónikáját – a kegyetlen gépezet beindult. A disznófejű nagyurak szívét sörte védi az érzelmektől, ülnek az aranyon, dagadnak a bankszámlák.

Bűnrészes a sajtó is, ez tagadhatatlan. Amíg azonban mi csak csillapítani próbáljuk az olvasók, nézők, hallgatók információéhségét, a csecsebecseárusok, a lemezkiadók, a diszkósztárok és a koncertszervezők álszent szólamokat hangoztatva bújnak a megemlékezés, a tiszteletadás és a kegyelet nemzetiszín lobogója mögé. Van, aki nem is tagadja: a bevétel erősíti a szabályt. Reneszánszukat élik a Szeretlek, New York! feliratú pólók, dalra fakadnak a feketeruhás, szomorú szemű popdívák és diszkófiúk, milliókat ajánlanak fel a hozzátartozóknak, de közben tízmilliókat vágnak zsebre az énekesek, együttesek. A New York felhőkarcolóit impozáns ingyendíszletként felhasználó hollywoodi filmekből kivágják a World Trade Center két tornyát, hogy a romantikától csöpögő, könnyzacskót facsargató produkciók újra felkerülhessenek a műholdas csatornákra és a videotékák polcaira.

Mi pedig boldogan megvesszük azt, amiből hiányzik a lényeg, gondolkodás nélkül fizetünk azért, ami nincs.

Akár az ementáli sajtban a lyukakért.