A csend évei után

Betiltották az éneklést az Éjféli királyságban, ahol az öregecske király helyett a simlis tanácsadók uralkodtak, sanyargatva a népet. A Gőgös hercegnő klasszikus meséjében, amit mára a cseh filmörökség részeként digitalizáltak, Miroslav király birodalmába menekültek az emberek, ha már nem bírták ki éneklés nélkül. Koronavírus idején nem akadt országhatár, amelyen túl énekelhettünk volna. A Csengő Énekszó országos seregszemléjén Érsekújvárban két alkalommal is elhangzott, hogy elsőként tiltották be, és végül az utolsó óvintézkedések egyikeként engedélyezték újra a közös éneklést. Az országos seregszemle résztvevőit és vendégeit rendkívül nagy erővel, energiával töltötte fel, hogy újra szállhatott a dal. A fiatalok és karnagyaik, akik két évig nem próbálhattak és fel sem léphettek, akiknek esélyük sem volt összecsiszolódni, olyan remek előadásokkal mutatkoztak be, amelyekből sugárzott az együttlétből, az együtt dalolásból fakadó öröm. Az egyik hang szárnyat bontott a másiknak, a dallamok hol csiklandozták, hol simogatták a lelket. További két, valamivel személyesebb élményem is van ezekből a napokból a közös éneklés öröméről. Az egyik határon túlról, Český Krumlovból való. Nagy kedvencem a cseh népdalokat is feldolgozó, illetve a Magas-Tátra és a Beszkidek vidékén élő gorál népcsoport zenei világából is merítő Čechomor együttes. Először koncerteztek együtt a szlovák Kandráčovci csapatával, akiket addig csak hallomásból ismertem. Hatalmas felhőszakadás, égzengés érte el a vár alatti Eggenberg sörgyár kertjét néhány perccel a koncert kezdete előtt, de a mintegy félezer ember elszántan kitartott. Közel másfél órás csúszással tartották meg a koncertet, és nem kis meglepetésemre a cseh közönség is énekelte a szlovák dalokat, és az érces hangú szlovák vendégeknek sem volt gondjuk a cseh dalszövegekkel. Néhány embernél bizonyára kiverem a biztosítékot azzal, ha idézek az egyik dalból, de meg kell tennem, mert a legfrissebb zenei élményemhez, a hétvégi lakodalomhoz is köthető. „Hej, hej, hej, hej, sokoly/Z výšky hľadia na to všetko, čo nás bolí...” (A szerk.ford.: Hej, hej, hej, hej, sólymok, odafentről látják mindazt, ami nekünk fáj...).

A csehszlovák zenei találkozón ugyan nagyobb erővel szólt, de a hétvégi lakodalmon is akadt egy nyalka legényekből verbuválódott kórus, amely kitett magáért. Vegyes volt a násznép, magyar és szlovák dalok egyaránt elhangzottak. Amikor éjféltájt a tetőfokára hágott a hangulat, megcsendült a Nélküled is. A színpad előtt egymásba fonódva lelkes, odaadó csapat énekelt, apák a lányaikkal, fiúk az anyjukkal, de még az oldalsó asztalnál ülő, gyerekeikben, unokáikban gyönyörködő idősek is dúdolták: „S bár a lényeget még nem értheted/Amíg nem éltél nehéz éveket/Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk/Mi egy vérből valók vagyunk.” Engedélyezett már a közös éneklés, az együtt zenélés, és annak öröme meghatványozódott az utóbbi időben a különféle zenei rendezvényeken és fesztiválokon.

Szándékosan hoztam fel magyar, szlovák és cseh példákat, mert mindenütt dalra fakadtak két év után az emberek. Azt tapasztaltam, hogy nem azt keresik most, miben különböznek, mitől mások ezek a dalok és dalszövegek. Az együtt rezdülésen, együtt zendülésen van a hangsúly, mert úgy sokkal erőteljesebben árad a szeretet.