A (csaknem) százéves ember

Fekszik az ember a kórházi ágyon. Az ágy modern, távirányítóval fel- és lefelé lehet mozgatni a háttámláját, a távirányító ott fekszik a kopottas zöld éjjeliszekrényen, az ember meg ott fekszik az ágyban, lyukas frottír lepedőn.
Nézegeti a távirányítót, de nem nagyon tud vele mit kezdeni, mert egyrészt nem ér el az agyáig, hogy mi az, másrészt a két keze lazán, de mégis oda van kötve fáslival az ágy széléhez. Az ember kis híján százéves. A testalkata még mindig erős, valamikor daliás férfi lehetett, betegsége, gyengesége miatt mozogni viszont már nem nagyon tud, bár amikor jönnek a rehabilitációs nővérkék, akkor nagyon igyekszik, még fel is ül.

Hiába, egy fiatal nő csodát tesz, mondják kuncogva a szobatársai, nála jó egy emberöltővel fiatalabb, de azért mai kakasnak szintén nem nevezhető urak. 

Rehabilitáció kétnaponként van, e között az embert csak a távirányítóval működtetett háttámla megemelésével tudják felültetni, amikor mosdatják. Ez elég gyakori, mert vagy a pelenkáját veti le, vagy kitépi a karjából a katétert. Ilyenkor minden csupa vér, mondják a szobatársai. Hát ezért a lekötözés. 

Olyan dolgok ezek, amiken muszáj elgondolkodni. Eszembe jut, hogy a filmekben néha a főhős is kitépi magából a katétert. Mondjuk az illető nyomozó, akit jól kupán vágtak. Persze nincs nagy baja, mert ő a főszereplő, és a film nemrég kezdődött. Amint magához tér, agya máris tiszta, részletesen emlékszik a bűnügyre, és hajtja a türelmetlenség meg a tesztoszteron (mert ő még fiatal), ezért amikor kimegy a személyzet, kitépkedi magából a csöveket, katétereket, lazán felöltözik és ruganyos léptekkel suttyomban távozik a kórházból. Nem emlékszem, hogy ezeknél a jeleneteknél vér folyna (fujj, micsoda téma, mindjárt elájulok). Hát ennyit a filmbéli realizmusról.

Ez a szegény öreg ember bezzeg nem tud távozni. Nem olyan, mint a regénybeli százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt (ajánlom elolvasni, abszurd, és nagyon üdítő olvasmány). Ez az ember olyan, mint egy óriási, szőrös kisbaba. Néha csak nézi, mi történik körülötte, néha mosolyog, de nem tudni, az értelme, a lelke merre jár. Talán ifjúsága helyszínein kóborol. Tájakon, amelyek csak benne léteznek, s vele majd végképp eltűnnek. 

S van-e ember, akinek ilyenkor ne jutna eszébe a saját (leendő) öregkora? Hát efelé haladunk? Hát ezért élünk, hogy egyszer újra csecsemőként végezzük? És azután?

Persze nagyon sok példa van rá, hogy meg lehet élni magas életkort testi és szellemi frissességben. Tudósok, művészek, ismert és ismeretlen emberek. Itt van például a lassan nyolcvanéves Mečiar. 

Hát nem üdítő a tudat, hogy akár idős korunkban is lehet saját politikai pártunk?