A Corcovado-hegyen

Az elhatározás gyorsan megszületik. A program lehetővé teszi, most vagy soha. Elindulunk a Corcovado-hegyre.

Az út hosszú. BRT-vel rajtolunk az olimpiai parktól. A BRT (Bus Rapid Transit) a riói tömegközlekedés alapja. Külön sávja van, amely betonszegéllyel különül el a többi sávtól, hogy még véletlenül se hajthassanak rá a fegyelmezetlen autósok. A BRT hasít, kapaszkodni kell.

Következik a négyes metró. Hivatalosan még nem adták át, de muszáj volt használatra bocsátani, mert összeomlana az olimpiai közlekedés. Ezt csak az akkreditált személyek és a jeggyel rendelkezők használhatják, így még nincs igazán fogalmunk a tömegről.

Bezzeg az egyes metrón! Ez már egy másik Rió, amelyik talán nem is tud az olimpiáról. Csak elvétve villannak fel az olimpiai parkból jól ismert egyenruhák.

A metró után buszra szállunk. Már lassan két órája utazunk, pedig minden csatlakozás azonnal jött! A buszon megszólal egy idősebb úr csehül: „A Corcovadóra mennek? Készüljenek fel a pokolra.”

Várjuk, hogy a nyolcadik megállónál leszálljunk – maga a buszsofőr mondta, hogy ott kell –, de a hetediken a sofőr mindenkit leparancsol. „Train, ticket, six o’clock, minibus, here!” Ezt valahogy úgy értelmezem, hogy a kisvasútra csak este hatos időpontra lehetne jegyet venni (délután két óra van), viszont felvisz minket a minibusz. Rögtön beterelnek, esélyünk sincs megtudni, valóban nincs-e jegy a fogaskerekű kisvasútra, vagy csak a sofőr intézett a havernak egy bizniszt.

Kanyarog a minibusz az esőerdőben.

Felérünk – valahová. Krisztus, a megváltó (ha felérünk, tényleg megváltás lesz) még mindig elég messze van. Újabb jegyet kell venni, 16:55 a legközelebbi időpont. Addig fakultatív program: séta az erdőben (majmócák a fákon!), séta a szuvenírboltban, séta a Tijuca Nemzeti Parkról szóló kiállításon. Végül is mindegyik érdekes, de a szívünk már felfelé húzna.

16:55-kor beállhatunk egy újabb sorba. Mögöttünk két norvég kézilabdabíró nő magyarázza két amerikai férfinak a hármaslépést meg a kétszer indulást. „A kézilabda sokkal élvezetesebb csapatsport, mint a kosárlabda. Nem is értem, Amerikában miért nem népszerű.” Ismerek valakit, aki évek óta ugyanezt kérdezi. De a válasz most sem derül ki, az amerikaiak csak hümmögnek.

Némi várakozás után ismét beülhetünk egy minibuszba. Haladunk felfelé. A levelek között itt-ott megcsillan az óceán.

És végre ott vagyunk, fent a Corcovado-hegyen, Krisztus lábánál. Lenyűgöző élményt vártam, de nem pontosan így. A szobor feje nem látszik, konkrétan egy felhőben vagyunk.

Hűvös szél fúj, egy pillanatra fellebben a köd Krisztus arca elől. Barátságos a tekintete. A tömeg tapsol.

Néhány másodpercre megpillantjuk Riót, a Maracana-stadion fényeit, a lóversenypályákat, a kajak-kenu versenyek helyszínét. Aztán már csak a köd kavarog a reflektorok fényében.

A sötétben már egyáltalán nem tudjuk kivenni a szobor körvonalait. Nem látszik, de tudjuk, hogy ott van. Őrzi Riót a ködfelhőben is.