A ciklus másik végén

Még mérsékelten szorgalmas újságíró számára se teljesíthetetlen feladat az első Dzurinda-kormány számszerűsített ígéreteinek lajstromozása. Mondjuk az állam- és közigazgatási kiadások ésszerűsítésére vonatkozó adatok összegzése. Hiszen a politikában abban az időben Dévénytől Dukláig és Zsolnától Komáromig a közigazgatási térkép átrajzolása elodázhatatlanságát, az apparátus olcsóbbá, emberközpontúbbá tételét hangsúlyozta boldog, boldogtalan. Ma egy szó se esik az eredményekről...

A négy évvel ezelőtti ígéretek alapján összegezhetném, hogy ma, 2002 őszén melyik járásban és megyében elméletileg hány íróasztalnak és mennyiért kellene működnie. Megállapíthatnám, hány autóval rendelkeznek a különböző szintű állam- és közigazgatási hivatalok. Talán még az is megállapítható lenne, hány hektoliter kávét főznek meg a titkárnők. Sok mindent összeírhatnék a négy évvel ezelőtti ígéretekből, de nem írok össze semmit. Nem érdemes. Csak azt tudnánk meg belőle, amit már 1998-ban is tudtunk: az ígéreteket.

Nem állítom, hogy kudarcba fulladt a közigazgatás olcsóbbá tételére irányuló erőfeszítés. Csak arra utalok, hogy ha a pártprogramok, majd a kormányprogram számára az ígérgetések évadján elő lehetett varázsolni az adatokat, akkor most, az első Dzurinda-kormány megbízatási idejének lejártával miért nem lehet hasonló szorgalommal közhírré tenni: ennyivel lett kevesebb (több) az íróasztal, ennyivel kerül kevesebbe (többe) az adófizetőnek. Sajnos, a zárójelben szereplő alternatíva érvényesülését tapasztaljuk. Még szövevényesebb lett az adminisztráció, még packázóbb az apparátus, a közönséges halandó még gyakrabban kénytelen fényesíteni a hivatal kilincsét. Nem fordult jobbra a helyzet, és erre csak egyetlen enyhítő körülmény hozható fel: az előző kormányban – összetételéből következően – kiszámíthatatlan volt, mikor hangzik el ez a négy szó, nincs rá politikai akarat. Az új kormánynak felbecsülhetetlen értéke, hogy egynemű. Mikuláš Dzurinda legalábbis politikailag homogénnek tartja a négy pártot. Négy éve még a legepésebb újságírók közül is kevesen strigulázták a kormányprogram ígéreteit. Tudatalattijukban ott mocorgott a „nem érdemes”. Dzurinda első kormányába bele volt kódolva, hogy a politikai akarat hiánya gyakran bekapcsolta a piros lámpát. Most talán érdemesebb lesz listát készíteni az ígéretekről. A kormány hivatalba lépésének előestéjén gyakran hangoztatják a pártelnökök az egy politikai vércsoportba tartozást. Négy év múlva a kabinet számára már nem lesz enyhítő körülmény, ha aránytalanságot fedezünk fel az ígéretek és a valóság között.