1848 – itt és ma

A szentté magasztosult tavaszi nap emlékezetes Petőfi és a márciusi ifjak történelmi diadalmenetben teszik meg Pesten a legendás utat a Pilvax kávéházból az egyetemre, onnan Landerer és Hackenast nyomdájába, ahol „a nép nevében” cenzúra nélkül kinyomtatják a híres 12 pontot és a Nemzeti dalt. Következik a délutáni népgyűlés a Nemzeti Múzeum előtt; majd az egész nap zuhogó eső ellenére a késő délutáni órákban legalább húszezer ember megy fel a hajóhídon át a budai Várba, a Helytartótanácshoz, amely „reszketni méltóztatott és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett”. Azaz eltörölte a cenzúrát, kiengedte a börtönből Táncsicsot és ígéretet tett arra, hogy a sorkatonaság nem fog a rend fenntartásába avatkozni. És nem kevésbé kedves reminiszcencia, hogy 1848 márciusának idusán Pest és Pozsony egyszerre mozdul. Míg Petőfiék a reggeli órákban sorra járják az egyetemi ifjúságot, addig a Pozsonyban ülésező rendi országgyűlés szintén nekidurálja magát és megszavazza Kossuth valamennyi reformjavaslatát. Sőt! Lényegében ugyanazokban az órákban, amikor „Pestnek elszánt ifjai” hatalmukba veszik a várost. Pozsonyból az országgyűlés küldöttségét szállító gőzhajó indul Bécsbe, hogy kieszközöljék Batthyány azonnali miniszterelnöki kinevezését!... Világosnak emlékezete ezzel szemben a tárgyilagos kompromisszum emléke, annak utózöngéivel együtt. Mert végül is mi történt? Volt egy megoldhatatlan feladat: Magyarország függetlenségének kivívása a sokszoros túlerő ellen, két nagyhatalom szorításában. Aki ezt továbbra is megoldhatónak gondolta és mondta, abból a nemzet atyja lett; aki pedig belátta, hogy ez a cél akkor és ott képtelenség, abból sokak szemében nemzetáruló lett. Így épp ma, a magyar sajtószabadság napján tegyük föl a kérdést: vajon hogy született meg ez az általános vélekedés? A sajtó tükrözte a néphangulatot, vagy inkább szította? Említem mindezt azért, mert viszont mifelénk, itt és most látszólag szintén megoldhatatlannak tetsző helyzetben van a szlovákiai magyarság: ha a júniusi választásokon, isten ne adja!, kudarc köszöntene ránk, annak ki lesz a hőse és ki a kárvallottja? Lesz-e Kossuthja, vagy csak Görgeyje? Vagy még az sem?

Tény, 2010 márciusának idusán Pozsonytól Nagykaposig nem az a kérdés, hogy „a nép nevében” és „közbátorsági választmányt” alakítva tudunk-e sajtószabadságot kivívni. Hanem az, Szlovákiában tudunk-e okosan és méltósággal magyarok maradni úgy, hogy se holnap, se holnapután, de megazután sem tesszük le az anyanyelv, a gerincesség, a polgári kiállás „fegyverét”. Ami most a demokráciát, a jogállamot, a hitvány önfeladás megállítását, a politikai szekértáborok és zászlólengetők közötti gyűlölködés elhagyását jelenti. Mert egyelőre bizony kapkodjuk a fejünket: mennyit veszekszenek egymással azok, akiket egy szellemi járomba fogott a politikai sors. Ahogy 2009 nyaráig mondtuk: koalícióba. Azért tartom indokoltnak, mi több, fontosnak ezt leszögezni, mert Adyra hivatkozhatom: „Fiatal március, most nézz a szemünkbe” – írta hat évtizeddel negyvennyolc után. Babits pedig Petőfi születésének századik évfordulóján merészen kérdezte: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?” Ezek a márciusi napok tehát, költőink szerint is, a szembenézés napjai, a szükségszerűen tényként kezelendő valóság mérlegelésével. A párhuzamokat keresve 1848 forradalma, az azt megelőző és a józan ész természetességével huszonöt esztendeig működő reformkor tanulságai, illetve póráz nélküli jelenünk között. Ezért épp ma, március 15-én, a két szlovákiai magyar párt választások előtti nekirugaszkodásának küszöbén szabadjon figyelmeztetnem: nem pártok alapján alakult meg az 1848-as cselekvő kormány, hanem alkalmas emberekből. A különböző, ellentétes véleményeket is képviselő kormánytagok egységesek voltak abban, hogy kabinetjük magyar nemzeti kormány. Senkinek sem fordult meg a fejében a magyar és magyarabb jelszavával áskálódni, noha Petőfi, Arany, Vörösmarty, Tompa, Eötvös, Kölcsey számos dologban bizony különböző nézeteket vallottak. Mégis elérték, hogy Európának szinte minden népe küldött katonát a szabadságharcba; hogy szlovák és osztrák ’48-as harcolt egymás mellett a magyarokkal és a magyarokért! Az első magyar kormány kereskedelmi és közlekedési minisztere, gróf Széchenyi István előzőleg a korábbi rezsim bizalmi embere volt, hiszen a reformkor nagyszabású modernizálási terveiben a császár jelölte ki feladatkörét. Nochdazu 1841-ben a Kelet népe című művében még azzal vádolja Kossuthot, hogy „izgatásával“ veszélyezteti a békés reformtörekvéseket és „a szívhez szól, ahelyett, hogy az észhez szólna” – 1848 tavaszán mégsem jutott eszébe a legnagyobb hangú forradalmárnak sem, hogy miért került be gróf Széchenyi az első felelős kormányba. A ’48-as szabad sajtó sem személyeskedéssel volt tele, hanem azt írta meg, mit kell közösen tenni! Több más történelmi párhuzammal együtt március 15-e mába hajló üzenete tehát, hogy akkor egy nép, itt és ma egy kisebbségi közösség megmaradását, szellemi gyarapodását, fölemelkedését képtelenség a kölcsönös haragszomrád, az ellenségeskedés, a gyűlölség vezetőszíjára kötni. Viszont ha nem állítunk magunk elé haragváscsapdákat s bízunk önmagunkban, elérhetjük céljaink többségét.

Ez március 15-e legmegszívlelendőbb izenete! Mert a nagy dolgok véghezvitelénél (és a bátran megmaradni hűnek önmagunkhoz ilyen feladatnak számít) mindenkire szükség van, aki akar és tud tenni. Napjainkban, a Csallóköztől a Bodrogközig, valahol itt rejlenek a mi forradalmi céljaink. „Az újnak tenni hitet” – hogy ismét Adyra hivatkozzam. Március idusának egy további üzenetküldése, hogy Petőfi, Vasváry, Irinyi, vagy a későbbi aradi tizenhármak sem voltak mentesek az esendőségtől, a belső küzdelmektől, vívódástól, tévedések veszélyeitől – mégis rendre tudták hol a helyük, mi a szerepük és merték is felvállalni mindezt. Ezzel a hozzáállással, 162 esztendő távolból őszintén kimondhatjuk: elsősorban önbecsülésüknek tartoztak. Viszont a mi önbecsülésünk itt és ma azt kívánja, hogy az ünnep méltóságáról is szót ejtsünk. „Pusztán” azért, mert mint az Dél-Szlovákia különböző pontjairól érkezően hallik: a kétpólusúvá vált hazai magyar politikai színtér reprezentánsai csak kényszeredetten hajlandók, vagy egyáltalában nem képesek együtt ünnepelni. Magyarán: még pontosan szabályozott protokolláris keretek között sem készek nemzeti ünnepünk közös megtisztelésére; csak nehogy véletlenül az a látszat keletkezzék, mintha a március 15-ei ünnepi celebrációk alkalmából az „emkápésok” és a „hidasok” egy pillanatra is feloldódnának valami olyasmiben, ami közös nemzeti érzésnek tekinthető. Mert ez a fogalom, ez az élmény tájainkon ezen az ünnepen is szigorúan kisajátítandó az aktuálpolitika jegyében. Nagy kár pedig, mert ilyenkor szokott a magasabb eszmény „kísértése“ helyett megjelenni a kopott rétorika, a másik legyalázása, a már kialakult klisék újraragozása. Holott épp március idusa kapcsán léphetne át sikerrel a hazai magyar politikai elit a saját árnyékán; az 1848 emlékét idéző ünnepléseken így nem kellene szakmányban termelni az üres frázisokat és leragadni a „túlsók” rituális szapulásánál. Most itt az alkalom az érdemi mondandók előadására mindkét oldalon. Az ünnepi beszéddel előállók vállalhatnák a barátságosabb és emelkedettebb hangvételt – amin persze nem annyira a nyelvi fennköltség, mint inkább a hétköznapok politikai iszapjából való kiemelkedés volna értendő. Mert épp március 15-e az a nap – és ünnep –, amikor a díszbeszéd megérdemli, hogy a történelmi események eszmei hagyatékát idéző utalások révén túllépjen az üres formalitásokon. Érthető és értékelhető mondanivalóként 1848 mai „alkalmazhatóságáról”. Olyan tónusban, hogy lelkünk mélyén azonosulni tudjunk vele. Elvégre a jelenkor szlovákiai magyarjai sem a pörlekedés, az üres szavak, hanem a lelkekbe írt őszintéség s az erre épülő tettek szószólói.

Engedtessék meg leszögeznem: nem egymás ellen kell szólnunk, hanem – tisztelve a múltat és a jelen gondjait sem mellőzve – gerinces emberekként a jövőről kell beszélnünk. Számunkra a kisebbségi létben ez kulcsfontosságú feladat. Amiképp az is, hogy anyanyelvünket őrizve, balsorsszemlélet helyett erős lélekkel, az asszimilációt fékezve tudatosítsuk nap mint nap, hogy a gerinc nem annak hosszán, hanem szilárdságán méretik! Kell-e hát többet érvelni amellett – függetlenül attól, kit hová vetett a történelem, vagy milyen posztra emelte a sors –, hogy gyakran jusson eszünkbe Illyés Gyula remek axiómája: Magyar az, aki vállalja. És ha a madárfüttyös tavaszi márciusban Isten nevével kezdődő Himnuszunkra gondolunk, akkor nem pusztán a március 15-ei koszorúzások hevületének táján állíthatjuk bátran: nemcsak múltunk volt, nemcsak jelenünk van, hanem felföldi magyarokként jövőnk is lesz.

Az idén, meg jövőre, meg félszáz esztendő múlva!

Afelől pedig kétségünk sem lehet, hogy a megbékélést, a közös érdekek szilárd szerkezetét Petőfi Sándor is támogatná. Nem csak azért, mert az édesapja szerb származású, mert az édesanyja szlovák, ő pedig lánglelkű magyar költő volt. Hanem azért is, mert Petőfi egyike volt az első és mai értelemben értendő européereknek.