Villámlátogatás Toszkánában

Meggyőződésem, hogy Toszkána minden évszakban megéri az árát. Kiválóan alkalmas arra, hogy picit megnyújtsuk a nyarat és akár októberben vagy novemberben is napfürdőzzünk Olaszország egyik legnépszerűbb régiójában. Szerencsére a fapadosok térhódításával ez már könnyedén kivitelezhető, lazán itt hagyhatjuk a szutykos, nyirkos zimankót. Ha az időjárás mégis cserbenhagyja a turistát, az olasz gasztronómia biztosan nem teszi.

Bár ezelőtt még sosem jártam erre, a tartomány számomra a romantika maga. Toszkána mindig is úgy élt bennem, mint az örökké napfényben fürdőző táj, szőlődűlőkkel, kőházakkal, ciprusokkal, lankás dombokon kanyargó keskeny autóúttal, melyen igazi élmény lehet nyitott tetejű kabrióval lassan végighömpölyögni.

Nos, ez lett volna az elképzelés. Ehhez viszont semmiképp sem elegendő két és fél nap. Az október végi villámlátogatás megerősített abban, hogy ide vissza kell térni, akár egy-két hétre is, hogy megtapasztaljuk a romantikus képzelgést a gyakorlatban is. Jómagam nem feltétlenül a kötelező látnivalókat szoktam előnyben részesíteni, de aki először jár Olaszország legfelkapottabb tartományában, az Firenzét nem hagyhatja ki. Mivel a gép Pisában landolt, adta magát ez a város is. Csak azt kellett kitalálni, hogy a fennmaradó egy napot mire fordítjuk. Jó lett volna megnézni Sienát, vagy lemenni a tengerpartra, vagy megnézni a középkori Manhattant, San Gimignanot, esetleg csobbanni Toszkána természetes hőforrásainak egyikében, de szívesen szemügyre vettem volna San Galgano romokban álló ciszterci apátságát is. Autó híján azonban nem voltunk rugalmasak, ezért végül Giacomo Puccini szülővárosára, Luccára esett a választás.

Pisa egyik vonzereje, hogy a reptér mindössze nyolcpercnyire van a vasúti pályaudvartól, így remek kiindulópont lehet a környék felfedezéséhez. Ez néha térkép és térerő híján nem is egyszerű feladat, ráadásul kiderült, hogy nem feltétlenül segítőkészek errefelé az emberek, vagy csak tényleg nem tudta a trafikos lány, hogy a keresett utca ötven méterre van a standjától, a netet kínáló férfinak meg valószínűleg az volt az érdeke, hogy SIM-kártyát vegyünk tőle, nem az, hogy szóbeli köszönetet kapjon az útbaigazításért.

Sokan azt állítják a városról, hogy a Csodák terén kívül nem sokat nyújt. Egyet kell értenem ezzel. De micsoda látvány az a tér! Verőfényben szinte elvakít a torony, a dóm és a keresztelőkápolna fehér épületegyüttese és a mellettük húzódó temető. Sok fotót láttam már az 1173 és 1372 között épült toronyról, mégis meglepett, hogy ennyire ferde. Felfoghatatlan, hogy még mindig áll. Nagy szerencse, hogy az Olaszországot mostanában sújtó földrengések ezt a vidéket elkerülik, mert bár a torony tíz évig tartó restaurálásán dolgozó építészek azt ígérték, további 300 évig stabil marad, talán jobb nem tesztelni élesben. A pisai ferde tornyot látni sem semmi, de úgy az igazi, ha fel is mászunk a több mint 50 méteres magasságba. Ehhez ajánlatos online jegyet venni még a kiutazás előtt. Különleges élmény a ferde, kikoptatott lépcsőkön lépkedni, az ember furcsán imbolyog és a falnak támaszkodva próbálja megtartani az egyensúlyát. Akinek ez sikerül, a városra nyíló kilátás a jutalma. A dóm és a kápolna mellett a temetőt is érdemes meglátogatni, melyet ne egy hagyományos temetkezési helyként képzeljünk el. Itt hosszú folyosókon szarkofágok, kőkoporsók között és a padlóba süllyesztett sírtáblákon lépdel az ember.

Általában a természet alkotta szépségek hoznak lázba, de be kell vallanom, Firenze minden képzeletet felülmúlt. Aligha van még egy város a világon, amelyben lépten-nyomon Michelangelo, Donatello, Giotto, Filippino Lippi keze nyomába botlunk, épületek, tornyok, szobrok, freskók formájában.

Noha Firenze Toszkána székhelye közel 400 ezres lakossággal, történelmi belvárosa illetve a legfontosabb látnivalók, ha nem is kényelmesen, de akár egy nap alatt is megnézhetők. Csak cipő és edzettség kérdése. Persze, aki teheti, szánjon több időt, akár napokat, az olasz reneszánsz bölcsőjére. A Pisa Firenze távolság vonattal szűk óra alatt letudható. Elindulva a Santa Maria Novella vasútállomásról előbb az azonos nevű, fehér-szürke csíkos templomba botlottunk, majd a San Lorenzo katedrálisba. Ez az a templom, melynek homlokzatát Michelangelónak kellett volna feldíszítenie, csak végül nem volt rá pénz. Micsoda műalkotás lehetett volna! Ahogy közeledtünk a központ felé, egyre sűrűbb lett a turisták áradata, és egyszer csak ott állt a firenzei dóm elképesztően díszes épülete, Pisahoz hasonlóan mellette külön a harangtorony, amely Giotto műve, és a kör alapú keresztelőkápolna. Egy gazdagon díszített ékszerdobozhoz lehet hasonlítani az épületeket. Képes lettem volna órákig csak ülni és szájtátva bámulni. De menni kellett, annál is inkább, mert időpontra vettük a kupolába szóló jegyet. Szinte hihetetlen, milyen keskeny, kacskaringós lépcsősorokon és folyosókon caplattunk több tucatnyian fel. Akiket feszélyez a bezártság, az inkább mondjon le erről a kalandról, mert néha bizony bedugult a kétirányú közlekedés. Ilyenkor egymásnak préselődve vártuk ki, amíg a lefelé haladók szabaddá teszik az utat. A mintegy 100 méteres magasságból szédítő perspektívából csodálhattuk meg a várost. Innen könnyedén beazonosítottuk a helyeket, ahol már jártunk, és ami még tervben volt. Sajnos a harangtoronyba már nem volt idő bemenni, mert hosszú, tömött sor kígyózott előtte, ahogy az Uffizi képtár előtt is. Az utóbbiba ráadásul kipihenten, nem több kilométerrel a lábunkban, érdemes betérni. Michelangelo városháza előtt álló Dávidjának másolatával azért fotózkodtunk egyet, majd irány a Ponte Vecchio. Hihetetlen, mit kibír az a híd! Egyrészt a hömpölygő, véget nem érő turistahadat, másrészt a sok mázsányi aranyat, amit a hídon álló ékszerműhelyek kínálnak. A Pitti-palotához érve jött el az ideje, hogy elmerüljünk az olasz gasztronómiában és erőt gyűjtsünk a folytatásra. Az olaszok inkább a slow food hívei, így aztán kellőképpen lelassulva és ellustulva, a Boboli-kertet kihagyva, felvonszoltuk magunkat a Michelangelo térre, ahonnan, főleg naplemente idején, pazar kilátás nyílik Firenzére. Visszafelé még útba ejtettük a Michelangelo, Galileo, Machiavelli sírját rejtő Szent Kereszt templomot, de a végkimerülés határán már csak arra volt energiám, hogy egy fotót ellőjek. Engem Firenze meggyőzött arról, hogy van még ott keresnivalóm.

Mint ahogy Luccába is érdemes ellátogatni, aki arra jár. Nagyon hangulatos a várfallal körülölelt óvárosa, tucatnyi templommal és toronnyal, Puccini szülőházával, szűk utcáival. A két legizgalmasabb hely a Piazza dell’Anfiteatro és a Guinigi Torony. Míg az első a római amfiteátrum maradványaira épült ovális tér, a másik egy a város számos tornya közül. Egykor a legtöbb torony tetején kis kert volt, mára a Guinigi az egyetlen, melyen tölgyfák árnyékában lehet ejtőzni és gyönyörködni a mediterrán háztetők rengetegében.

Meditálás közben sokadszor is arra a következtetésre jutottam, Toszkána tökéletesen alkalmas hely arra is, hogy a tél vége felé az ember itt hangolódjon rá a tavaszra, nyárra, legfeljebb kevesebb turistával kell osztoznia Dávidon.