Karib-tenger és a korallzátony cápái

Placencia falu

Tengerparton egy tiszta turistaszállóban szálltunk meg két éjszakára. Az épület homokba süllyesztett cölöpökön állt a szintén homok fölé épített fajárda előtt. A tulajdonos hölgy nagyon kedves volt. Először körbevezetett bennünket, kicsit elbeszélgettünk, utána megegyeztünk az árban. Ha más nem, akkor a kilátás biztos itt marasztalt volna bennünket. Az árnyékos emeleti verandán függő ágyak himbálóztak a gyenge szélben és a csalogatóan kéklő tengerre és strandra nyújtottak kilátást.

A kocsinkat két napra a mangófák alá parkolva hagytuk hátra. Minden közel volt, ezért a falut és tengerpartját gyalogosan és mezítláb készültünk bejárni. A fajárda házak, boltocskák és éttermek között kanyarodott ki a falu kikötőjéhez és tiszta strandjához. Sok helyen fák és virágos bokrok hajlottak ki föléje, elviselhetőbbé téve a sétát, mivel a nap magasan a fejünk felett perzselt kegyetlenül.

Délután a járda mellett előkerültek a kis grillezők is és elkezdett szállingózni a sült csirke illat. Ez volt a gyorsbüfék karibi megfelelője. Velük együtt az árnyékos fák alatt megjelentek a kisebb árusok is, jamaikai tájszólással és humorral kínálva a nyakláncokat, táskákat és maja szobrokat.

Az emberek kedvesek voltak, ha összetalálkoztunk velük, köszöntöttek és ez észrevehetően átragadt a turistákra is. Csendes mezítlábas élet vett körül bennünket, az emberek elégedetnek látszottak, talán ha egy kicsit szegénynek is. A faházak színesek, de gyakorta lelakottnak és öregnek tűntek vagy amolyan gyorsan összeeszkábáltnak. A tenger közelsége miatt sokuk cölöpökön állt.

A Placencia félsziget és falu történelme a 17. századra nyúlik vissza, amikor angol puritánosok érkeztek a területre. Újabb telepesek csak a 19. század végén jelentek meg. Ezek már több sikerrel vetették itt meg magukat, felépült a falucska is. Az erre utazó spanyolok nevezték el Placencianak. 2001-ben az Iris hurrikán tarolta le a falut, tönkre téve a házak 95%-át, de a felépülés sikeres volt és fontos turisztikai központtá épült újjá. Az állandó lakosok száma kb. 750 és az idillikus „mezítlábas” jellegét máig is megtartotta amellett, hogy első osztályú vízi sportokat és attrakciókat képes kínálni az idelátogatóknak.    

A fajárda vége egyben a falu és a félsziget végét is jelentette, itt egy beton móló állta utunkat. Csónakok és kisebb hajók ringatóztak a halványkék vízen. Innen indultak útnak a kiránduló hajók is az ún. caye-kra, azaz aprónyi korallos homokos szigetekre a belizei korallzátony felett. Ahhoz a korallzátony rendszerhez, amely a második legnagyobb a világon és amely a mexikói Cancúntól egészen Hondurasig vonul és 900 km hosszú. Ebből jut 300 km Belize-re. Nemhiába, a kis ország legfőbb turisztikai látványossága. Rengeteg kis és nagyobb sziget púposodik ki a zátonyból, a tengeri állatvilág pedig a leggazdagabbak közé tartozik. 

A Placencia hosszú strandjai rendkívülien szépek, de az ottlétünkkor épp tengeri növényekkel voltak behordva, amelyeket a helyiek és turisták egyaránt takarítottak nap, mint nap. A szállónk tulajdonosa is kijárt a partra takarítani, önkéntes alapon. Ahogy megemlítette, ez egy olyan időszak, amikor tengeri növények lepik el a partokat. Ezt éreztük a levegőben is. Megtudtuk azt is, hogy az itteniek inkább a már említett caye-kon szoktak strandolni. Oda vagy vízi taxival, vagy utazási irodával lehet kijutni, ill. bárkivel, akivel meg tudunk egyezni egy jó árban és oda-vissza útvonalban. A helyiek tudják, hogy melyik szigetecskére lehet kikötni, mivel a többségük magán tulajdonban vagy bérelve van.

Silk Caye pelikánjai és cápái

Placenciaba búvárkodás vagy könnyűbúvárkodás, ill. a különféle kultúrák érdekes egyvelege miatt érkeznek a turisták. A fő célpont a korallzátony, amely állatvilága rendkívülien gazdag és a becslések szerint csak 10% ismert. A falucskában több túrákat szervező iroda is található, mi az egyikbe betértünk. A kis kalyiba cölöpökön állt a víz felett, a falakon búvárfelszerelés lógott, a hátsó ajtó egyenesen a tengerre nyílott. Másnap innen indultunk egy egész napos kirándulásra a korallzátony egyik kis szigetéhez, Silk Cayera, azaz Selyem szigetre.

Reggel a kis kikötőben gyülekeztünk, ahol megkaptuk a vízi szemüvegeket, légző pipákat és egyebeket. A tipikusan jamaikai vezetőnk viccelődéssel és ugratásokkal nógatott fel bennünket a kisebb hajójukra, majd ott tovább csiklandozta a még álmos társaságot. A laza utasítások után felmordult a hajó motorja és máris nekilódultunk a kékesen csillogó messzeségnek. Több kis szigetet megkerülve jó háromnegyed óra alatt értük el a Selyem szigetet, amely nem volt más, mint egy vakítóan fehér homokdomb néhány pálmafával és várakozó pelikánokkal. Körülötte a víz sekély és langyos volt, fölötte az egyre erősödő nap. Erről a kis dombról gázoltunk bele a tiszta türkizkék vízbe és a tengerben ülve a viccelődő és életvidám vezetőnk először elmagyarázta a teendőket, majd úsztunk is ki a korallzátony pereméhez. Következtek a színes korallok, kicsi színes halak, nagyobb ragadozók, tengeri csillagok és persze a kellemes víz. Az egyik kevésbé benőtt homokos fenékből egy rája emelkedett fel és úszott tovább, nagy ívben kerülve ki minket. Tovább úszva egy óriási hal csapat hullámzott el mellettünk, egy hosszú barnás barrakuda kanyargott alattuk. Nyüzsgött a tenger, itt-ott a vezetőnket láttuk lemerülni a fenékhez, hogy valamilyen tengeri élőlénnyel térjen vissza és körbeadja közöttünk. Jó két órán át tartott a „csavargásunk”, majd jött az ebéd. Mindenki a pálmafák alá húzódott, a perzselő nap elől menekülve. Amíg ettünk, a pelikánok is közelebb húzódtak hozzánk.

Ebéd után folytattuk a könnyűbúvárkodást, még több színes halat, furcsa tengeri élőlényeket és növényeket láttunk, majd a hajón megszáradva egy másik szigetre látogattunk el. Ez nagyobb volt és volt rajta egy hotel is. A bárjában koktélok és sörök, ki-mit kívánt. Innen aztán elindultunk vissza, de a vezetőnk tele volt ötletekkel. Egy helyen, ahol a halászok halakat szoktak belepucolni a tengerbe, megálltunk. Figyeltük a segély és átlátszó vizet, majd hosszú és kerek árnyakra lettünk figyelmesek. Megjelentek a barna két méteres cápák, teknősbékák és különféle ráják. Állítólag nem voltak veszélyesek, ezért a többségünk beleugrott a vízbe. Én csaknem egy óriás teknősbéka hátán landoltam, de az kitért alólam és meghökkent pofával bámult végig. Mindketten megilletődtünk. Alattam jól megtermett barna cápák kanyarogtak fel és alá, sokkal közelebb kis és nagy ráják úszkáltak körülöttem. Ha bármelyikük felém indult vagy hosszasan végigmért, hadonászással és a légző csőbe való üvöltéssel próbáltam magam bátrabbá tenni. Cápákkal és rájákkal még nem úsztam együtt.  

A félórás izgalom után felkapaszkodtunk a kis hajóra és indultunk tovább. Egy nagy csapat delfin közelített és úszott körbe bennünket. Mindenki újra bele a vízbe. Micsoda élmény sorozat. A delfinek kiugráltak a vízből, oldalra dőlve bámultak meg bennünket, elszáguldottak mellettünk, újra körbe rajzottak, majd uzsgyi tovább úsztak. A vizes napot a kikötőben fejeztük be, a kapitány és a vezetőnk láthatóan élvezte a kalandunkat, megérdemelték a borravalót.   

A kalandunk után ránk fért egy kis vacsora. Kis éttermekben próbáltuk ki a helyi ízeket. A karibi íz világ egy érdekes keverékét fedeztük fel a különféle éttermekben, amelyek gyakorta csak kis fakunyhók voltak. Rizs fekete babbal, különféle hal és más tengeri herkentyű érdekes csípős szósszal, tamales, avagy kukoricatésztába csavart csibehús, sütő banán és gyümölcsök, többek között guava, mangó, tamarind és kókuszdió. Kedvencemmé vált az ún. stew beef és stew chicken, amolyan marha pörkölt és paprikás csibe, ill. kókuszos tyúkhúsleves. A karibi régió ételeit főleg a garifuna (nyugat és közép Afrikai és helyi arawak emberek keveréke), kriol (fekete Afrikai rabok leszármazottjai) és nyugat indiai népcsoportok adják. Ízletes volt bármelyiket is próbáltuk.       

Hopkins falu

A garifunák nem csak az ételükkel, hanem az ún. garifuna dobolásukkal és énekeikkel is híresek. Esténként az éttermekben szóltak a dobok és járták a régióra tipikus afrikai táncokat a szépen beöltözött asszonyok. Talán a rabszolgasorsuk szomorú történetét mesélték el egy-egy táncukkal.

A közeli Hopkins faluban egy kis garifuna dob koncerten vettünk részt. Egy három személyes együttes éppen zajló előadásába csöppentünk bele egy nád és fa épület árnyékában. Érdekes volt a ritmus és a nyelv is.

Maga a falucska, amely a Placencia félszigettől északra feküdt, apró volt és szegényes. A két utca poros és lyukacsos volt, aszfalt csak a bevezető utat fedte, a faházak többsége roskadozó, omladozó állapotban állt a poros fák árnyékában és az éttermek se néztek ki jobban. Azonban az ilyen falvak a jellemzőek az amúgy is nagyon szegény országban. Színesen karibi jellegűek, amelyhez az ún. rastaman kinézésű egyének kölcsönözték a lezser és nyugodt jamaikai hasonlóságot.

A jeepünket egy fa árnyékában parkoltuk le, jellegzetes ajándékokat vettünk az egyik fabódé üzletecskében, majd körbejártuk a kis „központot”, hogy egy idillikus fehér homokos tengerparti bár előtt kössünk ki. Árnyékban lógó függőágyakat foglaltunk el, a hőségben a fehér homok vakító és égető volt. A fabárban helyi sört és kókusz italt rendeltem. Az olcsó sör meg is jelent, de a kókuszos ital helyett egy nagyon hosszú lécet kaptam. Ezzel aztán nekiálltunk az egyik kókuszfának és levertünk néhány diót, majd késsel meglékeltük őket. A báros pontosan tudta, hogy melyikben van vagy nincs folyadék. Aztán szívókákkal iszogattuk ki a rendkívülien frissítő folyadékot. Ez ingyenes volt. Aztán csak ringatóztunk a függőágyakban, hallgattuk a tengert és a bárzenét. Ez volt a forró napunk fénypontja, mielőtt újra visszaindultunk volna nyugatra, a maják földjén fekvő San Ignacio városkába.

Méhes Ottó