Kalandok Szudánban

SZABÓ MÓNIKA

A szudáni elnök ellen kiadott nemzetközi elfogatóparancs miatt sem biztonságos ebbe az országba utazni manapság, de ha az ember leküzdi a fentiek miatti aggodalmát, lélegzetelállító élményekkel gazdagodhat. Érintetlen korallzátonyok, hihetetlen halgazdagság, hajóroncsok, Cousteau kapitány futurisztikus vízalatti létesítményeinek maradványai várják az embert, és itt szinte garantált a cápaélmény, ami nem titkolt vágya minden búvárnak.

Az utazás

A szudáni túra a budapesti reptéren kezdődik, ahonnan Kairóba vesszük az irányt. Az egyiptomi fővárosban eltöltött egy éjszaka és egy délelőtt lehetőséget nyújt a piramisok, az Egyiptomi Múzeum esetleg a bazár felfedezésére, kinek-kinek vérmérséklete szerint, de a közel 17 milliós város közlekedése is legalább akkora élmény. Délután ismét irány a reptér és Port Szudán.

Kiszállva a gépből arcomat végre megcsapja a párás meleg levegő, illetve a közeli sivatag és tenger illatának egyvelege. Aki Szudánba utazik, számolnia kell azzal, hogy minden poggyászát alaposan átnézik, alkohol illetve „felnőtt” magazinok után kutatva. Ezeket ugyanis tilos bevinni az országba. A politikai problémák miatt nagyobb feszültségre, nagyobb katonai jelenlétre számítottam, de ebből szerencsére semmit nem tapasztalunk sem a reptéren, sem később a városban. Félórás buszozás után érünk a kikötőbe, ahol egymás mellett horgonyozva sorakoznak a szafarihajók, de kijelenthetem, hogy még a sötétben is a bordópiros Cassiopeia nyújtja a legimpozánsabb látványt. Ez a 40 méter hosszú, 8 méter széles, minden igényt kielégítő hajó lesz hat nap és hét éjszaka az otthonunk. Mivel késő este lépünk a fedélzetre, már csak egy rövid eligazításra van erőnk, és irány a kajüt, a picit imbolygó ágy. Hajnali hatkor a legénység felszedi a horgonyt és indulhat a kaland. Már nincs visszaút.

Búvártúra indul

Reggel nyolc óra körül ébresztő, majd következik a részletesebb eligazítás, a házirend, illetve a napirend ismertetése. Ezután végre megkezdődhet a felszerelés előkészítése és mivel megérkeztünk az első merülőhelyre, vezetőnk röviden vázolja annak jellegzetességeit. A túra első merülése leginkább azt a célt szolgálja, hogy főleg a magamfajta nem túl gyakorlott búvár megismerje kölcsönzött felszerelését, az esetleges hosszabb kihagyás után felfrissítse tudását és megtalálja a legideálisabb kisúlyozást, hogy aztán minden nehézség nélkül élvezhesse az eléje táruló látványt. A következő merülés már izgalmasabb. Amikor leereszkedünk 30-35 méter mélyre, egyszercsak elém tárul a Blue Belt teljesen felborult, monumentális roncsa. A belsejében nem sok látnivaló van, ezért csak átúszunk alatta. Annál érdekesebb a hajótest környéke. Toyota típusú járműveket szállított, amikor 1977 decemberében zátonyra futott. Ezek most szétszóródva hevernek a tengerfenéken. Persze minden autóban laknak már, és a korallok is magukévá tették őket.

Cápales

Angarosh és Sha'ab Rumi. Ezek azok a helyek, melyeken akár hetekig lehetne merülni és mégis megunhatatlanok. Ezt elsősorban a pöröly- és szürke szirti cápák biztosítják. Aki kalapácsfejűt akar látni, annak csaknem 50 méteres mélységbe kell lemerülnie. Nekem nagy élmény az is, hogy 40 méteres mélységből figyelhetem őket, ahogy 10-15 méterrel alattam cirkálnak lassan, nyugodtan, szinte unottan. Mikor végre sikerül elszakítani a tekintetemet a nagy kékségről, ahol egyébként népes barrakuda és egyéb halrajok keresztezik az ember útját, a színes korallok között ezernyi apró varázslatot látni. De az ember már csak olyan hálátlan, hogy a kicsit nem becsüli. Nekem is az egyik legnagyobb élményt az jelenti, mikor Sha'ab Rumi déli platóján térdelve a szirti cápák bemutatóját nézem, mint a moziban. Ekkor még tisztes távolból kémlelem őket, de elhatározom, a következő merülésen közelebbről is szemügyre veszem őket. A kékségben lebegve ez sikerül is. Minden irányból jönnek, nem győzöm kapkodni a fejem, hogy semmiről se maradjak le. Hihetetlen érzés, amikor a két, két és fél méteres cápa szemből közelít, én pedig visszatartom a lélegzetemet, hogy a buborékok véletlenül se riasszák el, aztán pár méteres távolságban egyszercsak irányt vált, és elúszik mellettem, a legkisebb érdeklődést sem tanúsítva. De azért jól a szemébe vésem a tekintetem, hogy sose felejtsem el az élményt. Még fel sem fogom, mit látok, mikor egy óriási lény úszik be a látómezőmbe. Egy hihetetlenül kecses mozgású fekete csoda, egy manta rája takarja el a kilátást. Mint aki eszét veszti, elkezdek úszni felé, szinte karjnyújtásnyi távolságból látom a fehér mintázatot a hátán és a kopoltyúnyílásokat a hasán. Mikor megunja, hogy modellt „álljon” a fotósoknak, elillan. Ezek után szinte eufórikus hangulatban merülöm végig a túrát, titkon abban reménykedve, megismétlődik a csoda. Szerencsére megismétlődik, igaz, mindig más formában. Vagy egy apró csíkos pizsamás csiga, vagy egy lámpáink fényétől megriadt teknős, egy fenyegetően tátogó muréna, egy kékpettyes rája, papagájhal-raj, vagy egy óriás napóleonhal alakjában.

Cousteau kapitány öröksége

Sha'ab Rumi nem csak cápalelőhely. Itt találhatók Jacques Yves Cousteau vízalatti kutatóbázisának maradványai is: a félgömb alakú, több lábon álló építmény, a vízalatti járművek garázsa, és egyéb tartozékok valamint mélyebben két cápaketrec. A Precontinent II. nevet viselő projektum arra volt hivatott választ adni, hogy az ember képes-e hetekig a 10 méteres mélységben megépített állomáson élni. Film is készült a kísérletről A nap nélküli világ (A World without Sun) címmel. Érdekes érzés tölt el, amikor 46 évvel Cousteau után beúszom a kupolába. Elvégre java részben neki is köszönhetjük, hogy ezt egyáltalán megtehetjük.

Eddig valahogy idegenkedtem a hajóroncsoktól, de ez most megváltozott. Hála az Umbriának, melyet két nap alatt háromszor is megmerülünk. A hajót 1940-ben, Olaszország hadba lépésének napján süllyesztette el saját kapitánya, hogy az Eritreában állomásozó olasz csapatoknak szállított rakomány ne kerüljön az ellenség kezére. A roncs kiválóan „bebarangolható”. Ahova beférünk oda beúszunk és megnézzük a 360 ezer bombát, a 60 láda robbanószert, detonátorokat, kábelkötegeket, több száz borospalackot és a három Fiat Lunga maradványait, a gépházat, a parancsnoki hidat, a hajócsavart. Mindezt a roncson megtelepedett lágy- és keménykorallok kolóniái és kisebb-nagyobb halak ezrei teszik még színesebbé. A korlátok között úszva az embernek akaratlanul is a Titanic jut eszébe, de az Umbria sokkal jobb, mert elérhető. Sajnos az Umbria egyben a merülések végét is jelenti, a közelgő repülőút miatt már csak szárazföldi programok vannak hátra. Teszünk egy sétát Port Szudánban és a korallból épült egykori kikötőváros, Suakin romjai között, de ez már egy másik történet.

Egy biztos, Afrika egyik legszegényebb országa egy életre beférkőzte magát a szívembe, szóljanak bármiről is a hírek.