Az élet örök

Meghalt Nemere István. Felesleges szebben írni: szörnyen nehéz mondat. Olyan szerző volt, akinek nagyon jól ismertem a munkásságát. Ha az íróasztalomtól jobbra pillantok, két-három vitrinpolcot megtöltenek a több sorba rakott könyvei egy könyvesszekrényben. Hogy mennyi az annyi, ha számszerűsítenem kellene? Nem tudom, talán kétszáz-kétszázötven, mert kábé százötven után már nem számoltam. Amikor leálltam azzal, hogy vásároljam a könyveit, még csak öt- és hatszáz cím között járt. Ez nagyjából akkoriban volt, amikor megismerhettem a könyvek mögötti alakot.

Én játszottam, és végre jött az ajándékosztás. Én nagyon sok mindent kaptam: egy Gameboyt, mackókat (mert évek óta szenvedélyesen gyűjtöm őket), egy kis gördeszkát, egy játék szovjet-orosz katonai repülőt, amelyet össze kell rakni. Könyveket a kedvenc írómtól, Földi Páltól és Nemere Istvántól. Egy távirányítós autót, amelynek, mint egy igazinak, világított a lámpája, és egy várat, katonákkal, ezt egy órán át csináltuk

 – írtam a naplómba, tízévesen, szenteste. A régi bejegyzés említést tesz a plüssmackógyűjteményről, de az akkor még az alapok lerakásánál járó Nemere-könyvgyűjteményemről nem. Márpedig nem véletlenül neveztem az egyik legkedvesebb szerzőmnek (nem nyom sokat a latba, de fél év múlva már a 20. század viharos korszakaira specializálódott brit történész, A. J. P. Taylor neve is szerepelt a hasonló felsorolásomban): azóta, hogy a Winnetou kiterítette elém az olvasás, az irodalom szőnyegét, mániákusan vetettem bele magamat a könyvfogyasztásba. Nemere István könyvei megszámlálhatatlanul – pontosabban, mint előbb írtam, sokáig nagyon is megszámlálhatóan – gyűltek a polcokon: érdekesek, informatívak és önmagukat olvastatók voltak. Egyike volt azoknak, akik miatt rákaptam az olvasás ízére. (Elmondása szerint az 1974-es debütálása óta tizenegy-tizenhárom millió példányban fogytak összesen a könyvei, így biztosak lehetünk abban, hogy nem csak az a tíz-húsz ember lett miatta olvasó, akiről én tudok.)

Ciki vagy nem ciki: fogalmam sincs, hogy melyik lehetett az első könyve, amit olvastam. Azért nem, mert aztán olyan sok következett, hogy a későbbi olvasmányélmények felváltották a helyét. 

Irodalom- és kultúratudomány mesterszakon zártam az eddigi tanulmányaimat, így kicsit/nagyon felemás érzés meggyónni az igazságot: soha nem olvastam annyi könyvet egyetlen másik szerzőtől, mint amennyit Nemerétől. És minden bizonnyal mégsem akad olyan szerző, akinek ennyire felületesen ismerem a munkásságát. Végtére is, csak az életművének huszonöt százalékán rágtam át magamat!

Az általam olvasott könyvek között is rengeteg műfaj vonul fel: legjobban a krimijeit és a tudományos-fantasztikus, később már sci-finek nevezett munkáit szerettem, legtöbbször a történelmi – királyi családok egyik-másik tagjáról vagy egész dinasztiákról szóló – ismeretterjesztő könyveit olvastam.

Legelső könyve, A rémület irányítószáma, kimondottan élvezetes detektívtörténet, amely akár egy skandináv krimi is lehetne, ha történetesen nem a szocialista Magyarországon játszódna. Az 1970-es, majd ’80-as években megjelent sci-fijeiben vannak maradandó értékek: szigorúan elgondolt szerkezet, fontos (már-már jövőlátó) témák és pergő cselekmény jellemzi. Persze, mivel 1981 óta nem volt olyan év, amikor ne jelent volna meg új könyve, idővel – a romantikus/erotikus ponyvát leszámítva – mindenféle írását olvastam. A hegy című, egykor politikai-ideológiai okokból elmarasztalt filozofikus regényt például akkor ismertem meg, amikor a folytatást jelentő második kötettel együtt, körülbelül húsz évvel az első megjelenést követően, újra felbukkant a boltokban. A „magyar A Da Vinci-kódra” keresztelt A babiloni Bibliával, amely részben a mára múltnak számító, de akkori jövőbe kanyarította át a cselekményét, két nap alatt végeztem. A Szepes Mária spirituális íróval készített beszélgetőkönyvet, aminek Az ​élet örök lett a címe, akkor vettem meg, amikor kilencvenkilenc évesen elhunyt a kötet alanya. 

Amikor 2008-ban kijött az ötszázadik Nemere-könyv, a Vismar és Társa című, emberről és négylábú társáról szóló regény, én már centenáriumot ünnepeltem – addigra már túl voltam a századik, Nemere István által jegyzett könyvön; egyiket még az iskolám könyvtárából vittem haza (talán életem első könyvtári kölcsönzéseként).

Nemere István sokáig csak egy név volt a szinte egytől egyig papírkötésű munkák borítóján. Tudtam, hogy létezik. A két első könyvesemtől: a városligeti Bolhapiacon áruló Zoli bácsitól és a Vörösmarty utcai – földalatti – könyvesboltot tulajdonló-vezető Tivadartól tudtam, hogy életben van. (Egy időben egy Pajor Violetta nevű, győri illetőségű könyvárus-antikváriusnál be lehetett gyűjteni a régi könyveit, valamint akár azokba, akár a régebbi kiadványokba aláírást is lehetett kérni.) Olyannyira, hogy rendszeresen látták, ha pedig éppen nem, akkor is lehetett tudni, hogy éppen bent járt ennél vagy annál a kisebb, általában olcsóbb munkákat kihozó kiadónál (rengeteg könyve és hosszú ideig 499 forintért futott), dedikált itt vagy ott, esetleg feltűnik könyvbemutatón a fővárosban. 

Egyszer még levelet is írtam neki, választ is kaptam, egyenesen a dél-alföldi tanyavilágból. Sokat azonban nem tudtam meg, nagyjából csak ennyit: él, alkot, házas, Csengelén, egy erdővel rendelkező tanyasi házban lakik – az akkori feleségével, a szakácskönyvíró Ilona asszonnyal és az akkori macskákkal, kutyákkal.

Először a Károly körúti Alexandrában találkoztunk. Alexandra Pódium, erre is emlékszem! Volt olyan év, hogy kéthavonta hívták, hol „mezei” könyvbemutatóra, hol a Galaktika Klub meghívott ven­dégeként, nyilván, akkor is bemutatóra. Évek teltek el úgy, hogy a Nemere-találkozások számomra egyenértékűvé lettek a Nemere-dedikálásokkal, hiszen sokszor tíztizenöt könyvet cipeltem magammal, amelyeket becsülettel aláírt nekem. Később már a nyilvánosságnak beszéltettem: tizenhat évesen a blogomra, tizennyolc évesen a Könyvesblogra, majd egyszer az Édes Anyanyelvünknek, aztán a nyíregyházi albérletében a Magyar Hangnak, legutóbb pedig, a koronavírus-járvány két hulláma között, a Tiszaeszlárhoz tartozó zsákfaluban, Bashalmon lévő otthonában, a 168 órának készítettem interjút vele – miközben többször írtam róla a Népszava hasábjaira is. (Amikor megismertem, akkor még csak általában heti egyszer – mindig szerdai napokon – jött Budapestre, s a legtöbb találkozóját, hébe-hóba beeső interjúját az Astoria kávézóba szervezte.) Mindezzel csak egyet akarok érzékeltetni: volt lehetőségem kérdezni, hallgatni, megismerni.

Természetesnek élte meg, hogy nem bájolgott senkivel. „A szomszédokkal például a jó napot a tól-ig határ” – jelentette ki egyszer. Én is körülbelül tizenöt év ismeretség után lettem Mártonból neki is Marci, a tegezésre csak az utolsó három-négy évben álltunk át. Szóba került egy tervezett „beszélgetőkönyv” is, amely a felvett anyagokból terjedelemre biztosan, de még az is lehet, tartalom szempontjából is összeállna. 

Nemere István azonban rendületlenül írta – gyártotta – a könyveket (ha jól tudom, negyvenhat álnéven publikált), úgy pedig nem érdemes valakivel behatóbban foglalkozni, ha nem tartunk lépést a munkásságával. 

Amikor először kérdeztem, reggel hat óra előtt kelt, majd a reggelitől számítva hat órán keresztül írt, a deles ebéd talán negyedórát, aztán a híradó a rádióban újabb szusszanásnyi időt vett el tőle, majd kettőig-fél háromig dolgozott. Utána, míg Csongrád-Csanád vármegyében élt, jobb időben sétált, a téli hónapokban gyakran fát vágott, mielőtt a délutánt újságolvasással és tévénézéssel töltötte volna – természetesen egyikből sem kispórolva az anyaggyűjtést. „Már korán rájöttem, hogy viszonylag gyorsan és könnyen írok” – mesélte a legutóbbi interjúnk alkalmával, amikor azt is megvallotta: utóbb inkább már hajnali ötkor kezdi a „pötyögést”. 

Valahol megmaradt kívülállónak: a Magyar Írószövetségbe, amely egykor nem fogadta, már akkor sem lépett be, amikor hívták; példaképei között Jókai Mórt, Herczeg Ferencet és Gárdonyi Gézát említette, a kortárs szépirodalomról lesújtó véleménnyel volt.

Az új könyveivel már nem tudtam – így nem is akartam – felvenni a lépést. A kapcsolatot azért tartottuk: nem szakadt meg a nagyon ritka telefonos- és e-mailes helyzetjelentés, a Könyvfesztiválokon és Könyvheteken mindig találkoztunk, legutóbb még a májusi Tatai Patarán, ősszel pedig a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon is összefutottunk. November 9-én jelenlegi feleségével, Szentgyörgyi Judittal, akivel 2015 novemberében házasodtak össze, Budapestre érkezett. Ekkor már egy nappal múlt nyolcvanéves. Bejáratott pesti helyszínén, a Duna Plázában, ahol a koronavírus idején is találkoztam vele (egyik kedvelt valós „figurájáról”, Hory Elemér festőművészről és első osztályú ha­misítóról írattam cikket vele a Premier művészeti magazinba, a lapszámot és a honoráriumot is ott adtam át neki), dedikálta a könyveit. Kora délután innen mentek az Országos Széchenyi Könyvtárba, ahova a részben általa alapított Történelmiregény-írók Társasága (TRT) „átlagos” rendezvényére érkezett. Legalábbis azt nem sejtette, hogy több vár rá annál, minthogy a részt vevő szerzők bemutatják a saját könyveiket, majd neki is szólnia kell a legutóbbi munkájáról. Mindannyian mondtak egy-két mondatot a saját köteteikről, aztán az est „Nemere 80” ünnepségbe fordult, ahol – kizárólag számára meglepetésként – nemcsak a nyolcszázadik (Az ókori Róma titkai), hanem a hétszázkilencvenkilencedik, a hétszázkilencvennyolcadik, a hétszázkilencvenhetedik, a hétszázkilencvenhatodik könyvét is bemutatták. (A referenciának hozott Barbara Cartland brit regényírót már évekkel ezelőtt túlszárnyalta, írói termékenységben talán csak L. Ron Hubbard, a szcientológia amerikai atyját nem tudta kenterbe verni.) Meg a Ha… című alternatív, féreglyukas időutazásos történelmi regényt, amelyet a TRT tíz tagja – valami egészen elképesztő kollektív – munkával írt, a tiszteletére és születésnapjára. „Ha a nyolcvanadikra ilyen meglepetéssel készültetek, mi lesz majd a kilencvenediken?” – kérdezte távozáskor az egyik történelmi regényt író kollégáját.

Nem lesz már kilencvenedik, mert visszatérve az angyalföldi bevásárlóközponthoz, éppen a Bashalomra hazaindulás előtt, rosszul lett. Szokása volt félúton, egy benzinkúti kávézás után, átadni a volánt a feleségének, most először azonban már az autóba üléskor átnyújtotta a slusszkulcsot az asszonynak. Tizenöt másodperccel később már lehetett tudni: szívrohamot kapott. Ebből már nem épült fel (a húsz évvel korábbiból még igen), hat mélyaltatásban töltött nap után, egy budapesti kórházban hunyt el.

Nemere Istvánnak voltak még tervei: megírta a Turul nemzetsége-könyvsorozat idén megjelent nyolcadik része után a kilencediket és tizediket, belekezdett egy UFÓ-kkal foglalkozó könyvbe és hozzálátott az önéletírásához is. A filmszakmában tulajdonképpen ismeretlen Szalma Sándor szeptemberben, a miskolci CineFesten bemutatott, majd országos moziforgalmazásba (!) került dokumentumfilmje, a Nemere István: Addig írok, amíg élek valahol hiánypótló, mégsem jó film. Annyi azonban mindenképpen a javára írható: megörökítette a fanyar humorú, háziállat- és munkamániás szerzőt – méghozzá azzal az ars poeticával, ami végül önbeteljesítő jóslatnak bizonyult.

Nemere István nyilvános temetését december 3-án, kedden 13 órakor tartják Szigethalmon, az Új Temetőben.