Kalandok Szudánban

SZABÓ MÓNIKA

Sokak szerint nem biztonságos ebbe az országba utazni manapság, de ha az ember leküzdi az aggodalmát, lélegzetelállító élményekkel gazdagodhat. Érintetlen korallzátonyok, hihetetlen halgazdagság, hajóroncsok, Cousteau kapitány futurisztikus vízalatti létesítményeinek maradványai várják az embert, és itt szinte garantált a cápaélmény, ami nem titkolt vágya minden búvárnak.

Az utazás

A szudáni túra a budapesti reptéren kezdődik, ahonnan Kairóba vesszük az irányt. Az egyiptomi fővárosban eltöltött egy éjszaka és egy délelőtt lehetőséget nyújt a piramisok, az Egyiptomi Múzeum esetleg a bazár felfedezésére, kinek-kinek vérmérséklete szerint, de a közel 17 milliós város közlekedése is legalább akkora élmény. Délután ismét irány a reptér és Port Szudán.

Kiszállva a gépből arcomat végre megcsapja a párás meleg levegő, illetve a közeli sivatag és tenger illatának egyvelege. Aki Szudánba utazik, számolnia kell azzal, hogy minden poggyászát alaposan átnézik, alkohol illetve „felnőtt” magazinok után kutatva. Ezeket ugyanis tilos bevinni az országba. Nagyobb feszültségre, nagyobb katonai jelenlétre számítottam, de ebből szerencsére semmit nem tapasztalunk sem a reptéren, sem később a városban. Félórás buszozás után érünk a kikötőbe, ahol egymás mellett horgonyozva sorakoznak a szafarihajók, de kijelenthetem, hogy még a sötétben is a bordópiros Cassiopeia nyújtja a legimpozánsabb látványt. Ez a 40 méter hosszú, 8 méter széles, minden igényt kielégítő hajó lesz hat nap és hét éjszaka az otthonunk. Mivel késő este lépünk a fedélzetre, már csak egy rövid eligazításra van erőnk, és irány a kajüt, a picit imbolygó ágy. Hajnali hatkor a legénység felszedi a horgonyt és indulhat a kaland. Már nincs visszaút.

Búvártúra indul

Reggel nyolc óra körül ébresztő, majd következik a részletesebb eligazítás, a házirend, illetve a napirend ismertetése. Ezután végre megkezdődhet a felszerelés előkészítése és mivel megérkeztünk az első merülőhelyre, vezetőnk röviden vázolja annak jellegzetességeit. A túra első merülése leginkább azt a célt szolgálja, hogy főleg a magamfajta nem túl gyakorlott búvár megismerje kölcsönzött felszerelését, az esetleges hosszabb kihagyás után felfrissítse tudását és megtalálja a legideálisabb kisúlyozást, hogy aztán minden nehézség nélkül élvezhesse az eléje táruló látványt. A következő merülés már izgalmasabb. Amikor leereszkedünk 30-35 méter mélyre, egyszercsak elém tárul a Blue Belt teljesen felborult, monumentális roncsa. A belsejében nem sok látnivaló van, ezért csak átúszunk alatta. Annál érdekesebb a hajótest környéke. Toyota típusú járműveket szállított, amikor 1977 decemberében zátonyra futott. Ezek most szétszóródva hevernek a tengerfenéken. Persze minden autóban laknak már, és a korallok is magukévá tették őket.

Cápales

Angarosh és Sha'ab Rumi. Ezek azok a helyek, melyeken akár hetekig lehetne merülni és mégis megunhatatlanok. Ezt elsősorban a pöröly- és szürke szirti cápák biztosítják. Aki kalapácsfejűt akar látni, annak csaknem 50 méteres mélységbe kell lemerülnie. Nekem nagy élmény az is, hogy 40 méteres mélységből figyelhetem őket, ahogy 10-15 méterrel alattam cirkálnak lassan, nyugodtan, szinte unottan. Mikor végre sikerül elszakítani a tekintetemet a nagy kékségről, ahol egyébként népes barrakuda és egyéb halrajok keresztezik az ember útját, a színes korallok között ezernyi apró varázslatot látni. De az ember már csak olyan hálátlan, hogy a kicsit nem becsüli. Nekem is az egyik legnagyobb élményt az jelenti, mikor Sha'ab Rumi déli platóján térdelve a szirti cápák bemutatóját nézem, mint a moziban. Ekkor még tisztes távolból kémlelem őket, de elhatározom, a következő merülésen közelebbről is szemügyre veszem őket. A kékségben lebegve ez sikerül is. Minden irányból jönnek, nem győzöm kapkodni a fejem, hogy semmiről se maradjak le. Hihetetlen érzés, amikor a két, két és fél méteres cápa szemből közelít, én pedig visszatartom a lélegzetemet, hogy a buborékok véletlenül se riasszák el, aztán pár méteres távolságban egyszercsak irányt vált, és elúszik mellettem, a legkisebb érdeklődést sem tanúsítva. De azért jól a szemébe vésem a tekintetem, hogy sose felejtsem el az élményt. Még fel sem fogom, mit látok, mikor egy óriási lény úszik be a látómezőmbe. Egy hihetetlenül kecses mozgású fekete csoda, egy manta rája takarja el a kilátást. Mint aki eszét veszti, elkezdek úszni felé, szinte karjnyújtásnyi távolságból látom a fehér mintázatot a hátán és a kopoltyúnyílásokat a hasán. Mikor megunja, hogy modellt „álljon” a fotósoknak, elillan. Ezek után szinte eufórikus hangulatban merülöm végig a túrát, titkon abban reménykedve, megismétlődik a csoda. Szerencsére megismétlődik, igaz, mindig más formában. Vagy egy apró csíkos pizsamás csiga, vagy egy lámpáink fényétől megriadt teknős, egy fenyegetően tátogó muréna, egy kékpettyes rája, papagájhal-raj, vagy egy óriás napóleonhal alakjában.

Cousteau kapitány öröksége

Sha'ab Rumi nem csak cápalelőhely. Itt találhatók Jacques Yves Cousteau vízalatti kutatóbázisának maradványai is: a félgömb alakú, több lábon álló építmény, a vízalatti járművek garázsa, és egyéb tartozékok valamint mélyebben két cápaketrec. A Precontinent II. nevet viselő projektum arra volt hivatott választ adni, hogy az ember képes-e hetekig a 10 méteres mélységben megépített állomáson élni. Film is készült a kísérletről A nap nélküli világ (A World without Sun) címmel. Érdekes érzés tölt el, amikor 46 évvel Cousteau után beúszom a kupolába. Elvégre java részben neki is köszönhetjük, hogy ezt egyáltalán megtehetjük.

Eddig valahogy idegenkedtem a hajóroncsoktól, de ez most megváltozott. Hála az Umbriának, melyet két nap alatt háromszor is megmerülünk. A hajót 1940-ben, Olaszország hadba lépésének napján süllyesztette el saját kapitánya, hogy az Eritreában állomásozó olasz csapatoknak szállított rakomány ne kerüljön az ellenség kezére. A roncs kiválóan „bebarangolható”. Ahova beférünk oda beúszunk és megnézzük a 360 ezer bombát, a 60 láda robbanószert, detonátorokat, kábelkötegeket, több száz borospalackot és a három Fiat Lunga maradványait, a gépházat, a parancsnoki hidat, a hajócsavart. Mindezt a roncson megtelepedett lágy- és keménykorallok kolóniái és kisebb-nagyobb halak ezrei teszik még színesebbé. A korlátok között úszva az embernek akaratlanul is a Titanic jut eszébe, de az Umbria sokkal jobb, mert elérhető. Sajnos az Umbria egyben a merülések végét is jelenti, a közelgő repülőút miatt már csak szárazföldi programok vannak hátra. Teszünk egy sétát Port Szudánban és a korallból épült egykori kikötőváros, Suakin romjai között, de ez már egy másik történet.

Egy biztos, Afrika egyik legszegényebb országa egy életre beférkőzte magát a szívembe, szóljanak bármiről is a hírek.