A Gazdag-part sok meglepetést tartogat

Habozás nélkül jön a következő kérdés: „loca”, azaz őrült-e az életem – tudakolja, ahogy ezt a sziget egyik híressége, Ricky Martin énekli dalában (Living La Vida Loca). „Annyira igen, hogy itt vagyok!” – válaszolom a sármos latin ellenőrnek…

Puerto Rico, avagy „Gazdag-part” az USA államigazgatása alá tartozik, és bár megtalálható itt a legtöbb amerikai gyorsétterem és üzletlánc is, megtartotta saját büszke identitását és jellegzetes kultúráját, amely a taino indiánok, a spanyolok és az európaiak keveredésével alakult ki. San Juan főváros a sziget északi részén található; itt van a Karib-szigetek legnagyobb kikötője.

Mi a hangulatos, régi városrészben leltünk szállásra a Da Houséban. Bár a weboldal figyelmeztetett az apró utca zajos éjszakai életére, hiszen butikhotelunk az ottani leghíresebb salsaklub fölött található, nem tudtunk ellenállni a világhálón bemutatott szobáknak, amelyek egyben galériák is – a vidék még kevésbé ismert festőinek munkái láthatók bennük.

A befalazott város

Lecserélve utazóruhánkat nekivágtunk a macskaköves, dombos utcáknak. Kora délután lévén csak néhány turista és pár padon pihenő helyi lakos sziesztázott. „La Bonbonera” – hirdette a cégtábla az egyik éttermet a festett csempével kirakott bejárat felett. A csaknem százöt éve működő vendéglőt a turisták és a környékbeliek is látogatják. A menü egyszerű, de ízletes: nagymama főztje a sziget kedvenceivel, mint az arroz con pollo – rizses csirke, lechon asado – sült sertéshús, arroz blanco con habichuelas – fehér rizs babbal, tostones – sült zöldbanán-csipszek vagy a Mallorca, amely számunkra nagyon furcsa különlegesség: meleg sonka és sajtos szendvics porcukorral hintve.

Az ónegyedet befalazott városnak is hívják. Nagy részét erődítmények veszik körül. A 16. században építettek őket a tenger felőli támadások kivédésére. A magas falak közt bandukolva nem nehéz elképzelni egy-egy vitorlás hajót a távolba, ahogy ostromra készülnek, bevenni e varázslatos helyet. Mögülük gyönyörű kilátás tárul az Atlanti-óceánra, ahogy kék-fehér hullámai magasra csapódnak a sziklákon.

A várost nyakunkba véve megcsodáltuk a sok színes házat, a szökőkút földből felszökkenő vízsugarait – uniformisba öltözött gyermekhad élvezte nagy ricsajjal a kiszámíthatatlan helyeken feltörő hűsítő vizet –, a sárkányt eregető családokat, a főteret ellepő galambsereget és a többemeletes óceánjárót, amely csak egy röpke megállóra hozta vendégeit ide, gyors, adómentes bevásárlásra. Hosszú sétánk után felszálltunk a nyitott buszra. Az itteni turistahivatal üzemelteti ingyen az olyan fáradt lábú látogató számára, mint mi voltunk két nap után. Esténként a Newyorican klub salsaritmusra pergő dobjaira aludtunk el, hogy másnap, ismét útra kelve a meleg tenger habjait tudjuk élvezni – immár Puerto Rico szigetétől keletre – Viequesen.

Vieques bioöble

Az útikönyv ilyen szavakat használ Vieques leírására: békés, buja növényzetű, természetes gyönyör, kaland. A sziget 2003-ig nem volt kirándulásra alkalmas, az amerikai tengerészet bázisának adott ugyanis otthont. Egyik oldalán kacskaringós utacskák vezetnek a mai napig megmaradt bunkerekhez, a másik felén nincsenek kiépített utak, mert ott próbarobbantásokat végeztek. És bár ezek korántsem csalogatóak, a sziget középső része, ahol csendes, homokos a part, annál inkább. Ez az a hely, ahol minden égszínkék vízre vágyó napozó és könnyűbúvár megtalálja, amire vágyik. Nincs tömeg, szállodaláncok, üdülők. Mi Esperanzában, a délen fekvő faluban – ahol viszonylag nyüzsgőbb az élet, mint Isabel Segunda kikötővárosban – találtunk szállásra. A tengerpart bár gyönyörű, nincs beépítve. Andalgás közben csak nagyon kevés járókelővel találkoztunk – barátként köszöntöttük egymást. Szomjunkat Puerto Rico ismert italával, a piña coladával oltottuk, amely kókusztejből, ananászléből és az itt gyártott Bacardi rumból készül. Mindezt turmixgépben jéggel összedarálják, és hűsítve szolgálják fel ananásszal meg néha egy-egy papír napernyővel díszítve.

A legtöbb viequesi család a turizmusból és lótenyésztésből él. Tinik csoportjaival találkozunk, akik körbelovagolják a falucskát. Nyereg nélkül magabiztosan ülik meg a nemes állatokat. A paripák egyébként szabadon vágtatnak ide-oda az egész szigeten, gazdáik számunkra titokzatos módon terelik őket össze estére. Eleinte azt hittük, vadlovak, Jorge, a „bioöböl” idegenvezetője világosított fel, hogy nem. Viequesben található a világon a legnagyobb biolumineszcens öböl. A vizet érő legkisebb zavar is a benne élő egysejtű mikroorganizmusok révén kékes-zöldes fényt produkál a sötétben. Zötyögős, poros úton érkezünk a Szúnyog-öbölnek nevezett helyre, ahol egy kis komp vár ránk. A neonzöldes, csillogó víztükör akkor a legszebb, amikor elbújik a hold. Bár a sötét habok annyira nem invitálnak, mint az égszínkék hullámok, amelyekben napközben mártóztunk meg, kíváncsian mászunk bele a hajóhoz kötött úszópárnába. A szó szoros értelmében a saját bőrünkön tapasztaljuk a gyöngyszemként ragyogó organizmusokat, ahogy a legkisebb mozgás érzékelésére beburkolják testünket. És tényleg! A legapróbb mozdulatra is fényes látványban van részünk. Lila szájjal, vizesen hajókáztuk be az öblöt, közben Jorge segítségével „végigsétáltunk” a csillagokkal hintett égbolton. Ennyi csillagot, ilyen tisztán még sehol sem láttam. Csak bámultam nyaktekerve, és kerestem, hátha valamelyik nekilódul a föld felé, egy még beteljesítetlen kívánságomat segítve. Most ez nem sikerült, talán legközelebb.

Vida Elvira