Üdvözlet a „Himalája” alaptáborából

A világ dolgain tűnődő, jobbítani kívánó fiatalember, ha újságíró akar lenni, és van hozzá némi tehetsége, előbb-utóbb szerkesztőségben találja magát. Becsöppen. Talán Kosztolányi mondta így. És ha cikket is előhúz, melyet elolvasván az ügyeletes redaktor lelkesen besorol már a másnapi számba, akkor eldőlt fiatalemberünk sorsa. Marad. Ráadásul elbűvöli a szerkesztőség illata, mely az írógépekből, papírhalmazokból, kávéspoharakból árad, keveredve az időnként be-belátogató költők, írók, képző- és életművészek cigarettafüstjével. Ahogyan az még a pozsonyi Gorkij utca 10. alatt is történt 1974-ben, amikor az Új Szó kulturális rovatának munkatársa lettem.

Persze, van, aki egyetemen, a manapság divatos kommunikáció–média szakon tanulja az újságírást, van, aki kivár, miközben más úton jár. Jómagam már évekkel korábban kezdtem publikálni, ám korántsem olyan vehemenciával és önpusztító szenvedéllyel, mint Jack London Martin Edenje, aki matrózból „íróvá küzdötte fel” magát, szerkesztői akadályokon is megszenvedve vágyának beteljesülését. Ritkán küldtem írást, verset szerkesztőségbe, eleinte még a lakhelyemet jelentő, első munkahelyeimet adó szülővárosomból, Királyhelmecről, majd nyitrai főiskolásként, pozsonyi hivatalnokként. S kaptam válaszokat, az Új Szóból például ilyet: „Kedves Olvasónk! Sparta és konyak című írását sajnos nem közölhetjük, mert jellegénél fogva nem való lapunkba. Viszont szívesen vennénk, ha munkahelyéről, munkahelyének közérdekű problémáiról küldene néhány közérdekű beszámolót. Tudósításait várjuk. Üdvözlettel…” Egy másik: „Kedves Munkatársunk! »A madáretető« című történetét rovatunkban december hónapban közölni fogjuk. Szívesen vennénk, ha hasonló, konkrét témájú, úgynevezett reális meséket máskor is küldene. Üdvözlettel...” Azonban első „művem” már 1968-ban napvilágot látott, a Vasárnapi Új Szóban, egy vers Vis maior címmel. Húszéves voltam.

1974-ben vált tehát valóra hetedikes álmom, azaz hivatásommá az újságírás, művelésének színhelye pedig az Új Szó, mellyel egyébiránt ugyanabban az esztendőben születtünk, 1948-ban, így elejétől fogva együtt cseperedtünk. Amikor huszonhat évvel később eljegyeztük egymást, a lapot Lőrincz Gyula jegyezte mint főszerkesztő. Ismerősként hangzott a legtöbb szerkesztő neve is, akinek Szilvássy József, a kulturális rovat vezetője bemutatott mint új kollégát a tágas, nagy belmagasságú, rovatonként elkülönített helyiségekben. Ismerős volt mindjárt a kulturális rovatban Tölgyessy Marika neve, akihez az oktatásügy, a film és az évfordulók tartoztak.

Így indult egy új, izgalmas-színes fejezet életemben, és tartott idestova két évtizedig, naponta ingázva Pozsony, valamint új lakhelyem, Nagymegyer között. Közben számtalan riportút, vonaton, repülővel, főként azonban szolgálati kocsival, mellyel eljutottunk Dél-Szlovákia legapróbb falvaiba, Szigeti Laci, Dusza Pista vagy Kövesdi Jancsi, illetve fotósunk, Tóthpál Gyula, később Gyökeres György társaságában. S ha már nevek, nemcsak mi mentünk, hozzánk is jöttek, a szerzők között időről időre megjelent a mára már elfeledett Egri Viktor, Szabó Béla, Bábi Tibor, Csontos Vilmos, de fel-feltűntek a fiatalabb költő-írónemzedékek képviselői is, Duba Gyula, Koncsol László, Zs. Nagy Lajos, Tóth László, gyakran kéziratot húzva elő táskájukból, ugyanúgy képzőművészek rajzokkal, illusztrációkkal: Dúdor Pista, Kopócs Tibor, Almási Robi, Janiga József, és sorolhatnám hosszan a magyarországi szerzőket is. Akkoriban úgy éreztem, mintha a „Himalája” csúcsán lettem volna: pozsonyi redaktorként, kéziratok halma mögül is beláttam a honi magyarlakta tájakat, a Csallóköztől a Bodrogközig. Tudtam, hol mi történik. Közvetlenül ismerve a terepet, tudtam, kinek írok, ha „csupán” a sorok között is. A valóság ismerete nélkül bűn írni.

Aztán jött 1989. Nehéz napok, hetek közös életünkben, sokan kívánták a lap halálát, de sikerült győztesen kijönni a zajos időszakból, olvasói hátszéllel, nem kevésbé annak a hagyománynak köszönhetően, melyet az Új Szó mint a leghosszabb távon naponta folyamatosan megjelenő egyetlen magyar lap jelent ma is e tájakon, indulásától kezdve az egypárti ideológia sötét árnyékában is gyarapítva honi magyar közösségünket. Ami kettőnk kapcsolatát illeti, ’93 őszén elváltunk, békében, de írtam, írok tovább, bár manapság ritkábban, a Vasárnapba is. Talán mert 70 éves lettem, lettünk, noha ez az Új Szón nem látszik, sőt, nyugodtan kívánhatok neki és a mi időnkben Vasárnapi Új Szó néven vele együtt szerkesztett Vasárnapnak további 70, illetve 50 esztendőt a „Himalája” alaptáborából, ahová leköltöztem, több itt az oxigén. Ja! És sok olvasót! Mert róluk szól az egész.

Bodnár Gyula