A lírai én mint szemlélő

Ő maga is úgy érezhette, tartozik valamiféle magyarázattal az olvasóknak, akik eddig egészen más oldaláról ismerték, mert írt egy rövid utószót a kötethez. Ebből megtudhatjuk, hogy nem egy unatkozó nyugdíjas próbálja mostanában ily módon elütni az időt, hanem egy fiatalember és egy idősebb férfi gondolatai, érzései találkoztak most. 
Bodnár Gyula első versei még 1968–69-ben, Királyhelmecen születtek, a diáklázadásokkal fűtött korszellem hozta őket, illetve az Irodalmi Szemlében akkoriban jelentkező új költőnemzedék, a későbbi Egyszemű éjszaka című antológia szerzői. De mivel a lírához háborítatlan nyugalom szükségeltetik, illetve néha ki kell lépni a való világból, hogy beléphessünk saját világunkba, egyes szakmákkal nehezen összeegyeztethető. Amikor Bodnár Gyula az Új Szó kulturális rovatának munkatársa, majd vezetője lett, „annyira magával ragadott a napilapkészítés, a szerkesztéssel, riportutakkal járó újságírás, hogy verset többet egyet sem, de versekről, verseskötetekről annál többet írtam” – áll az utószóban. 
Nézzék el nekem a személyes megjegyzést: hasonló cipőben járunk, csak én még küzdök az elemekkel. Ez egy ritkán firtatott, ám nagyon is létező jelenség, több kollégám kényszerült elfojtani magában a szépírót, miután beszippantotta őt a zsurnalisztika. Vannak köztük ígéretesen induló prózaírók, akikről ma már alig páran tudják, hogy anno kötetük is megjelent. Költők, akikből kikopott a líra, félbehagyott regényeket őrizgetők („hátha egyszer lesz időm befejezni”) – szóval, ha ez egy pálya lenne, akkor sok pályaelhagyóról beszélhetnénk. De ha eddig nem tudtuk volna, a járványnak köszönhetően kiderült, hogy itt, Kelet-Európában a többség nem tartja rendes munkának az ilyen-olyan „művészkedést”, pusztán szépirodalomból pedig korábban is csak néhány szerencsés tudott megélni. 
De nézzük az elsőkötetes költő verseit. Már a cím egyszerre talányos, elemelt és játékos. Ha nem ismernénk az aritmia szót, azt hihetnénk, valami egzotikus helyről tért vissza a szerző. És tulajdonképpen közel járnánk az igazsághoz, hiszen egy súlyos betegségből való kilábalást sokan hasonlítanak utazáshoz – a tapasztalatszerzést, önmagunk alaposabb megismerését, a másokra utaltságot, a bizonytalanság és a felfedezés fura elegyét emlegetve. A két ciklusra osztott kötet első ciklusának – Jég a leszállópályán (2014–2020) – néhány verse kórházi környezetben játszódik, érezhető a személyes érintettség. Bodnár az utószóban be is avat minket: „Negyven esztendő múltán azonban, bőven túl a hatvanon – miközben folytattam az újságírást, és lakhelyemen, Nagymegyeren dolgoztam még a helyi magántelevízióban –, láss csodát! egy kórházi pillanat váratlanul előcsalt belőlem egy verssort. Búvópatak bukkan így elő, merthogy újabb sorozat kezdődött el, újabb versek jöttek...” 
Ez a beteg nem szenveleg, nem az élet értelmén filozofál, hanem megfigyel, szinte külső szemlélőként van jelen. A ciklus többi versében is erősebben reflektál környezetére, mint saját érzéseire. A nyelvezet szikár, a narráció lényegre törő, nincsenek díszítőjelzők. Ez nyilván „szakmai ártalom” – minden újságírónak meg kell tanulnia sűríteni, kihúzni a felesleget. A képzettársítások, metaforák, megszemélyesítések viszont olyan költői eszközök, amelyektől a sajtóban illik tartózkodni. Itt lehet(ne) tobzódni, mint éjszaka a cukrászdában, Bodnár Gyula azonban nem töm belénk egy egész tálca krémest, mindenből csak csipegetni enged, hogy többféle sütit meg bírjunk kóstolni. Vannak tömény bonbonok, amelyek íze sokáig elkísér – rövidke versek, továbbgondolandó sorok, kiegészítendő mondatok. És vannak hosszabb, de szintén lényegre törő helyzetjelentések, átértékelt emlékek, vallomások, konkrét utazások lelki hozadéka, természeti képek, illetve olyan monológok, amelyben a lírai én új viszonyt alakít ki önmagával. Nemcsak az idősebb, hanem az ifjabb én is. 
A fiatalkori versek a második ciklusban kaptak helyet (Szabadság ellenszélben 1968–1974), ami szokatlannak tűnhet, ám egyfajta időtlenséget is jelenthet, mintha a szerző azt üzenné, hogy szabadságügyben még mindig van elég dolgunk. A stílus és a hozzáállás nem sokat változott az évtizedek során: már a fiatalember sem adta át magát teljesen az érzelmeinek, hanem úgy bánt velük, mint asztalos a fával vagy az eszközeivel. Ez is egyfajta alázat: annak elfogadása, hogy a költészet nem pusztán utazgatás egy absztrakt esztétikai térben, hanem szerepe, feladata van. Tudatosan méri fel a kimondhatóság határait, azt, ami az általa teremtett mondatokkal közölhető, és azt, ami nem. 
Kedvenc versemet a végére tartogattam, íme:

Bodrogközi vasárnap

Hímes mezőkön szigetek,

és két kicsi hegy:

zátonyra futott hajók.

Hintázó falvak partjairól

harangsirályok röppennek,

eltűnnek a zöld hullámokban.

A mező és a tenger egyébként többször összefonódik a kötetben – ilyesmit érezhetnek mindazok, akik dimbes-dombos tájról költöztek sík vidékre. 
Ez a kötet számomra az év eddigi legpozitívabb irodalmi meglepetése. Remélem, a szerző most már több kifogást nem talál, és hamarosan egy újabbal is megörvendeztet.

Bodnár Gyula: Érkezés Aritmiából, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2020, 100 oldal.