„Idővel a feljelentéseket is megszokja az ember”

A legkedvesebb interjúalany?

Malina Hedvig, mert tizenkét évig kísértem végig egy nagyon nehéz úton. Tanúja voltam a küzdelmeinek, láttam, hogy mindennek ellenére képes új életet teremteni és a családjára figyelni. Mindeközben megőrizte a nyitottságát, a humorát, nem vált megkeseredetté, minden tiszteletet megérdemel. 

A legnehezebben megszerzett interjú?

Nem nagyon volt ilyen, mert aki annyira nem akart, annál nem erőltettem a dolgot. De ha láttam, hogy valakinek csak időre volt szüksége, türelmesen vártam, ilyen volt például Róbert Bezák, aki fél év után mondott igent. 

 A legkínosabb baki?

Egyszer az előző főügyész, Milan Hanzel nevét tüntettem fel egy hírben Dobroslav Trnka helyett. Elég ciki, ha úgy néz ki, hogy egy napilapban nem tudják, ki az aktuális főügyész, de azóta bezzeg megjegyeztem Dobroslav Trnka nevét!

A legviszontagságosabb utazás?

Az erdélyi és ukrajnai utak mindig nagyon kalandosak voltak, Ukrajnába egyszer nem engedtek át autóval, mert nem volt külön igazolásunk, hogy a cég tulajdonát átvihetjük a határon. Mit volt mit tenni, itthagytuk, és gyalog mentünk át, még szerencse, hogy a túloldalon autóval várt a kisszelmenci polgármester. De a legrázósabb az volt, amikor Krakkóban egy benzinkúton felejtettem a táskámat, benne az útlevelemmel, és erre csak a szlovák határ előtt jöttem rá. Akkor még nem voltunk az EU-ban, egész úton visszafelé azért imádkoztam, nehogy Varsóba kelljen mennünk a nagykövetségre. Szerencsére meglett a táska.

A legrázósabb helyzet?

A fenyegetések és feljelentések, de idővel ezt is megszokja az ember. 

A legnagyobb újságírói álom?

Nincs ilyen. Úgysem tudnék  érdekesebbet kitalálni, mint amit az élet hoz.