Exfőszerkesztői köszöntő Kocur Lászlótól

Hetvenkedés nélkül

A Fórum Intézet jóvoltából lapozgatom a hetvenedik születésnapját ünneplő Új Szó legelső számát. Az az információ tán’ széles körben ismert, hogy a csehszlovákiai magyar dolgozók hetilapjának nyitószámába Fábry Zoltán írt cikket. Egyetemistaként magam sokáig azt gondoltam, a stószi remete valószínűleg a címoldalra került, akkoriban megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélyénél fogva. De nem. Fábry üzenete az ötödik oldalon olvasható. Megelőzi őt Široký elvtárs – akiről szerencsére már csak a történészek tudják, hogy kicsoda – és Rákosi Mátyás. A címlapon – eltúlzottan egészségtudatos világunkban elképzelhetetlen módon – „a mi Sztálinunk és Gottwaldunk” – így van odaírva – gyújt pipára. A magyar mozinézőnek Purábl Kúnó óta többletjelentéssel bíró Sztálin mutatóujjával egy vonalban a dátum: 1948, december 15. (sic!) Ma már, elsősorban Tóth László és mások kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy a korábban „a hallgatás éveiként” aposztrofált időszak sem volt híján az írott szónak, de a kitelepítések és a lakosságcsere zavaros periódusának lezárulta után az írásbeliség hordozói közül hét évtizedet – nyilván ebből 41 évet masszív állampárti segítséggel – csak az Új Szónak sikerült túlélni. 

Hetven év értékelésére a rendelkezésünkre álló terjedelemben vállalkozni botorság lenne. Molnár Norbert, akkor regnáló főszerkesztő a lap fennállásának hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett konferencián, melyre az összes, akkor még élő főszerkesztőt meghívták, a kollektív önreflexió jegyében elmondta, az első negyven évre nem lehetünk büszkék. A kijelentéssel nagyjában-egészében egyetérthetünk. Bár esztétikai és szakmai minőség tekintetében nem helyezhetjük törlésjel alá négy évtized teljes termését – itt elsősorban a politikai és véleményrovaton kívüli tartományra gondolok –, az újságírásban munkaeszköznek számító szabadság nélkül mindez nehezen, csak relativizálva értelmezhető (bár a hazai társadalomtudományi szürkeállomány még adós egy tudományos igénnyel fellépő laptörténettel, mely kéz a kézben vállalja a tartalmi és ideológiai elemzést is, ez 70 év után egyre kevésbé kerülhető meg). 

Az útkeresés/útkeresések szempontjából sokkal érdekesebb a rendszerváltás utáni időszak, gondolok itt elsősorban az olvasóhoz való útkeresésre. Az Új Szó ugyanis egy, a szó összes lehetséges értelmében erősen bevezetett brand volt a rendszerváltás idején, ami piaci előnyt jelenthetett a természetszerűleg megjelenő trónkövetelőkkel szemben, de már 29 éve piaci viszonyok között próbál talpon maradni, egyelőre sikerrel, miközben egyre több, nagy múltú nyomtatott lap húzza le a redőnyt Nyugat-Európában és a tengerentúlon is. Talpon maradása pedig egyértelműen az olvasói szimpátiának köszönhető, melyért érdemes minden nap megküzdeni.

Negyvenegy évemből tizenhármat töltöttem a lap kötelékében, különböző pozíciókban, ebből egy évet a főszerkesztői székben is – ez az apropója a jelen, alkalmi megszólalásnak. Ennek tudatában nem szeretném túlértékelni saját jelentőségem. Ha ezt „napilapos” nyelvre fordítjuk le, hozzávetőleg háromszáz lapszámért kell a teljes felelősséget vállalnom. A percről percre megújulni képes online hír- és tartalomszolgáltatással szemben a nyomtatott sajtó minden egyes példánya egy lezárt, újraírhatatlan egység. Belülről nézve: egy tizenpárórás kollektív alkotás közös gyümölcse, mely, ha már elment a nyomdába, akkor úgy is marad. Ezért kell a rendelkezésünkre álló, rövid időben – mert az életet úgy általában nem érdekli a lapzárta csupán maroknyi ember számára fontos fikciója – tisztességgel és becsülettel mindent megtenni az olvasó maximális kiszolgálásáért. Mert amit egyszer leír(t)unk, az visszavonhatatlanul ott marad. Mint Sztálin képe a jobb felső sarokban.

Kocur László