„A szervezők azt hitték, a zenekarhoz tartozom”

A legkedvesebb interjúalany?

Úgy hívják, Aki Nawaz, művészneve Propa-Gandhi, és a Fun-Da-Mental nevű, londoni székhelyű multietnikus hip-hop–ethno-techno–world fusion zenekar alapítója. Ebben a bandában főleg második generációs pakisztáni bevándorlók tevékenykednek, és nemcsak zenéről szeretnek beszélni. Sőt, Aki mester úgy gondolja, a zenéjükön nincs is mit magyarázni, annál több szót érdemelnek bizonyos társadalmi, szociális és kultúrpolitikai kérdések, amelyek foglalkoztatják őket. A kétezres évek elején készítettem vele interjút a Sziget fesztiválon – jóval azelőtt, hogy nálunk téma lett a bevándorlás, illetve a különböző kultúrák békés egymás mellett élése. A Nagy-Britanniában élő ázsiaiak problémáiról azonban már az Asian Dub Foundationnak köszönhetően is sokat hallottam, ezért kihasználtam a lehetőséget, hogy Gandhi tanításainak legnagyobb zenei propagátorával beszélgessek. Tizenöt percet kaptam, ami rengeteg időnek számít ezen a fesztiválon. Nem csalódtam: dőlt belőle a szó, olyannyira, hogy túlléptük az időkeretet. A kísérők előbb integettek, T-betűt mutogattak, aztán odajöttek, hogy kedvesen, ám határozottan elráncigáljanak a sztár mellől. Ő azonban kikérte magának ezt a szigort, és közölte, hogy még nem fejeztük be. A tizenöt percből végül negyvenöt lett, és kaptam tőle egy új, még meg sem jelent Fun-Da-Mental CD-t. 

A legnehezebben megszerzett interjú?

A brit UK Subs énekeséről, Charlie Harperről mindenki tudja, hogy kiszámíthatatlan hangulatember. Pozsonyi koncertjük előtt napokig ostromoltam a promótert, de semmit nem tudott ígérni, csak ismételgette, hogy sokan vagyunk érdeklődők, és neki – valamiért – a tévéstábokat kell előnyben részesítenie. Aznap délelőtt aztán közölte, hogy ugrott az interjú, a művész úrnak rossz kedve van, de a koncertre szeretettel várnak. Jóval kezdés előtt érkeztem, mert az előzenekarokra is kíváncsi voltam. Épp mentem volna a hátsó bejárathoz, amikor látom ám, hogy leparkol egy mikrobusz, szállnak ki belőle a UK-Subs tagjai, és Charlie vigyorog, mint a vadalma. Szeretettel köszöntöttem őket a helyszínen, és mutattam, merre kell bemenni. A sofőrjük azt hitte, szervező vagyok, úgyhogy le is lépett. A szervezők pedig azt hitték, a zenekarhoz tartozom, hiszen velük együtt érkeztem. Rögtön elkezdtek tolmácsnak használni, és egy idő után azon vettem észre magam, hogy ide-oda szaladgálok, intézkedek, segédkezek nekik. Végül az interjú is meglett – de előtte kicsit meg kellett dolgoznom érte. 

A legkínosabb baki?

Amikor kikapcsolt diktafonnal csináltam interjút. 

A legviszontagságosabb utazás?

Peches ember vagyok, szinte minden hosszabb utam viszontagságos, mindig más-más okból, de legtöbbször  vonatkésések miatt.

A legrázósabb helyzet?

Amikor egy híres orosz író „gardedámjával” végre sikerült leegyeznem az interjút, aztán a helyszínen kiderült, hogy a mester, bár beszél angolul, mégis inkább oroszul szeretne nyilatkozni. 

A legnagyobb újságírói álom?

Végigkísérni egy teljes filmforgatást.