Nosztalgia és felháborodás

Még inkább így van ez, ha a recenzió tárgya eleve nem számol semmiféle kauzalitással, hanem különböző időkben írt és egymástól eltérő tematikájú írásokat kapcsol össze egy egésszé. És itt felvetődik az első kérdés, ami ugyanakkor mentőöv is a recenzióíró számára: van-e belső logikája a kötetbe válogatott írások egészének? Van-e olyan eszme, amely egyben tartja a sokfelé elágazó gondolatokat? Nos, ilyenkor érdemes figyelembe venni Chesterton egy szellemes megjegyzését, amelyik ugyan a regényekre vonatkozik, de – szerintem – bármilyen egyéb írásműnél is alkalmazható: Nézzük már meg a címet! Az pedig már önmagában is provokál: „Kit izgat?” No de mi az, ami izgathat? Mi az, ami kibillent engem lelki egyensúlyomból? Erről szól az alcím: „Kulturális veszteségeink”. És itt megállok egy pillanatra, merthogy egyrészt a tapasztalható általános társadalmi elbutulás (amely már képtelen érzékelni és befogadni a közvetlenségen és az egyértelműségen kicsit is túlmutató kulturális jelenségeket, de a reklámot és tömegemberré silányító propagandát nagykanállal fogyasztja), valamint a 2020-as évet most már örökre meghatározó Covid-járvány mellett (amely elkerülhetetlenül a létfenntartás és létmegmentés eszközeire szorítkozik mind egyéni, mind társadalmi szinten) találtatik-e még valaki, aki megütközik azon, hogy vannak (voltak) az életünknek olyan szegmensei, amelyek visszavonhatatlanul eltűnnek. (Hogy önkritikus legyek: alighanem az ilyen, többszörösen összetett mondat is el fog tűnni, mert nem lesz olvasó, aki követi a logikáját.) Szerintem vannak ilyen emberek. Mégpedig azok, akik felháborodnak az ilyen veszteségeken (tehát azok, akiket ez még izgat), és azok, akik nosztalgiát éreznek az elmúlás miatt.

Nézzük meg ezt a két jelenséget: a felháborodást és a nosztalgiát! Felháborodni azok szoktak, akik még tudják, hogy a dolgok hozzájuk mért mértékkel rendelkeznek, és hogyha az emberi cselekedetek ezt a mértéket semmibe veszik, akkor nemcsak maguk a dolgok veszítik el sajátosságaikat, és tűnnek el a szemünk elől, hanem mi is elveszítjük azt a mércét, amellyel a világot szemlélhetjük. Esztétikai és etikai orientációink is csorbát szenvednek. A következmény az, hogy eluralkodik az ízléstelenség, az otrombaság, a durvaság. Lassan, de biztosan ez válik köznapossá, megszokottá, és csendben elmegyünk mellette. Nem így tesznek azok, akik felháborodnak. Ők hangot adnak a felháborodásnak, ami abban különbözik az ágálástól, hogy egyértelmű normák mentén fejezi ki az egyet nem értést a fennállóval. És itt előre is futhatok a kötet írásaihoz, hiszen két helyen olvashatunk Joan Baezről, a múlt század hatvanas éveinek ikonjáról, aki énekesnőként úgy nyúlt hozzá aktuális társadalmi-politikai kérdésekhez, hogy közben meg tudta ragadni azok szinte időn kívüli mozzanatát, a mindenkori felháborodásban rejlő ellenállást az elfogadhatatlannal szemben. Juhász Katalin kötetének rövid előszavában aztán külön említi a nosztalgia jelenségét. Svetlana Boym nyomán hozza fel az ún. resztoratív és reflektív, azaz az idealizált múltat visszakívánó, illetve a jelent analizáló és jövőbe mutató nosztalgiát. Melléjük állítja aztán a „sideways”-nosztalgiát, amelyik az után vágyódik, ami lehetett volna. Ennek megvan az ontikus alapozása, hiszen a lét nemcsak azzal azonos, ami van, hanem azzal is, ami lehetséges. És a lehetségek elmulasztása a múlt elvesztésével hasonlatos érzéseket ébreszthet bennünk. Hogy a nosztalgia ebben a könyvben a kultúrértékek életünkből való kiveszésével kapcsolatban fogalmazódik meg, egyértelműen Platón eredeti felfogását evokálja számunkra, hiszen ott a lélek éppenséggel a valaha tapasztalt szépség után sóvárog. Ha végigolvassuk a könyvet, akkor kiderül, hogy a szerző által kiemelt nosztalgia mellett végigvonul az egyes írásokon az emberi lépték elvesztése felett érzett nosztalgia hangulata is. Az egyik ilyen, amelyik a „Futás!” címet viseli, éppen erről szól. Hiszen az a rendezői ukáz, hogy az Oscar-gálán a díjazottak csak 90 másodpercig beszélhetnek, kiegészítve a színpadra érés, a díjátvétel, a köszönőbeszéd elmondása, valamint a helyre való visszatérést kikalkuláló tervezéssel oda vezet, hogy az aktus természetes időlefolyását fel kell gyorsítani, és gépiessé kell tenni. Ha valaki olvassa Kundera regényeit, akkor tapasztalhatja, hogy a szerző a csend, az emlékezet és a lassúság elvesztését kárhoztatja azért, hogy az emberi idő a jelenre szűkült le, kiveszett belőlünk a teljes idő utáni vágy, és ezért a pillanataink súlytalanokká, dimenziók nélkülivé válnak. Akik pedig ezt nem akarják és nem is tudják elfogadni, az elviselhetetlen nosztalgia állapotába kerülnek.

Vagyis, ha van a könyv írásai mögött meghúzódó eszme, amelyik egybefogja a heterogén témákat, akkor az az én olvasatomban ez a fajta nosztalgia. A másik ilyen kapocs nem más, mint a hagyományos realitás-fogalmunk és képzetünk elvesztése, valamint – főként a kötet második felében – a 2020-as évet maga alá gyűrő járvány okozta kultúra-átalakulás. Csak ízelítőként a jövendő olvasóknak: A „Döglött tyúkok aranytojása”, a „Sajtdarabkák, szalámivégek”, a „Ha kidurran” és más írások is plasztikusan hozzák közel azt a történéssorozatot, ahogyan lassan, fokozatosan elveszítjük a realitásérzékünket, és észrevétlenül áthelyeződünk a szimulakrumok világába. Hiszen ha a lufikat már nem hidrogénnel töltik meg, amelyek aztán maguktól felemelkednek az ég felé, hanem csak egyszerű levegő van bennük, és fapálcikára vannak szerelve, akkor már nemcsak a fizikai törvényszerűségek kérdőjeleződnek meg, hanem Mary Poppins sem szállhat el a filmben.

De ne fejezzem be ennyire pesszimistán a recenziót. A „Képeslap-nosztalgia” című írás ugyan elénk tárja, hogy milyen kulturális háttérismeret veszik el, és az elutazás – visszaérkezés koreográfiájának milyen mozzanatai válnak köddé azzal, hogy utazásainkról már nem küldünk képeslapot az ismerőseinknek, barátainknak. Viszont vannak, akik ennek egy új formáját találták fel és alkalmazzák. Egyik volt diákom (aki a volt tanszéki turistacsoport oszlopos tagja) a férjével együtt volt a hegyekben, és olyan képeslapot küldött, amelyet a saját maguk készítette fotókból számítógéppel vágtak össze, és klasszikus módon, felbélyegezve, postán küldte el. Hagyományos, ugyanakkor a feladó és a címzett személyéhez szóló képeslapként.

Felháborodóknak, nosztalgiázóknak üzenem: Van még remény. Addig is olvassák Juhász Katalin könyvecskéjét!

Mészáros András

Juhász Katalin: Kit izgat?, NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2020