Kulturális veszteségeink 85.

Egyik ismerősöm egy regényen dolgozik. Még a járvány előtt kezdte el, és tele van dilemmával. „Na, most ebben az új helyzetben írjál egy könyvet egy kicserélődött társadalomnak” – morfondírozott legutóbbi üzenetében, amire bizony nem tudtam azonnal reagálni, pedig jó lett volna kapásból valami biztatót válaszolni.

Ami ott, akkor, a Messenger várakozó kurzorát bámulva eszembe jutott, azzal még összébb roppantottam volna szegényt. Olyasmit akartam tanácsolni, hogy higgadtan, óvatosan kezelje a helyzetet, háromszor is gondolja át, mielőtt papírra vet valamit, nehogy véletlenül visszafelé süljön el az a bizonyos fegyver. Aztán elszégyelltem magam, mert hiszen ezt nyilván ő is tudja, felesleges figyelmeztetnem. Úgyhogy alibista módon egy mosolygó emojival zártam le a témát, de egészen mostanáig agyaltam rajta: tudtam, hogy ezt muszáj kifejtenem, nem úszhatom meg. Szinte biztosra veszem, hogy a közeljövőben számos gyengécske regény születik a karanténról.

A szerzők ostromolni kezdik velük a kiadókat, és a kiadók nem lesznek képesek ellenállni, mert hiszen ők is a piacból élnek, és el lehet képzelni, mekkora felvevőkészség mutatkozik majd a témára. Először vélhetően a romantikus/szentimentális szemszög érvényesül, a magánéleti sebek nyalogatása, a párkapcsolati válságok kibontakozása. Mindez a régi szép idők tükrében, amikor még fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben a két főszereplő között, hiszen olyan ritkán találkoztak a lakásban, akkor is csak a tévé előtt. Vagy jönnek majd a filozófiai igényű fejtegetések a kenyérsütés nagyszerűségéről, a főzőcskézésről, hogy bőven volt idő erre is, és hogy milyen fontosak az együtt töltött napok. A bezártság mint téma szintén rendkívül csábító – részletes leírásokkal lakásbelsőkről, a kertek virágairól. A merészebbek akár Proustot is belekeverhetik, hiszen karanténban lehet csak igazán az eltűnt idő nyomába eredni, a francia író sokat emlegetett teasüteményeiről sem feledkezve meg. A mélabús történetek giccsveszélyét elkerülendő egyes szerzők formabontó szövegeket szállítanak majd a kiadóknak, ironikus, groteszk módon ábrázolják a koronavírus-korszak bugyrait, és bizarr hangon elemzik az emberiségre leselkedő új apokalipszist. Ezzel pedig már nemcsak a hálás olvasók, hanem az utópiákra fogékony kritikusok tetszését is elnyerhetik.

Félreértés ne essék, nem zárom ki, hogy néhány fontos mű is születik. De azok szerintem nem csak a koronavírus-járvány által ránk kényszerített bezárkózásról, főleg nem a privát sirámokról szólnak majd. Hanem arról a hosszú évek, ha nem évtizedek óta jelen lévő szellemi karanténról, amelyet önszántunkból vállaltunk, és amelyben eddig is lapultunk. Szerintem jogos a többes szám, magamat sem kímélem. Mert bizony én is egyre könnyebben befolyásolhatóvá váltam, minden értelemben. A hatalom a szabálykövető polgárokat szereti, ezért ilyeneket igyekszik kinevelni. A csúcspolitikusok, csakúgy, mint a szocializmus évtizedeiben, most is rettegnek a tehetséges emberektől. A kevesebb tehetséggel megáldottakat viszont (és most maradjunk a művészvilágban) szívesen piedesztálra emelik, lojalitásukért cserébe. Egyébként nem érdekli őket a kultúra, mint olyan. Viszont aki őket szolgálja, az könnyebben érvényesül. Ezt látom magam körül jelenleg, és valami ilyesminek örülnék olvasóként is. Ha nem kapom meg, bosszús leszek...