Tökéletes Pink Floyd-illúzió kengurukkal

Csaknem teltház volt a Tipos Arénában - amelyet hokimeccsek idején Ondrej Nepela Téli Stadionnak neveznek – , az érkezőket figyelve kissé megnyugodtam, mert húsztól hetvenig terjedt a skála. Ezek szerint nálunk sem felejtették el a Pink Floydot, ezt a saját világot felépítő brit zenekart, akik a hetvenes években „trendivé“ tették a progresszív rockot. Méghozzá úgy, hogy (két utolsó albumukat leszámítva) nem kötöttek zenei kompromisszumokat. 

Rocktörténeti gyorstalpaló

Zsenialitásuk lényege talán úgy fogalmazható meg, hogy mindenki másnál ügyesebben vegyítették az experimentális megoldásokat a klasszikus rockzenei elemekkel. Nem csupán „lila“ kísérletezők voltak, hanem egy valódi rockzenekar is, remek dalokkal. 

Hozzánk sosem jutottak el, a szlovákiai rajongóknak Prágába kellett zarándokolniuk 1994-ben, hogy lássák őket – először és utoljára. Úgyhogy abszolút érthető az ausztrál tribute-zenekar iránti hatalmas érdeklődést, akiket egy idősebb kollégám immár negyedszer nézett meg. Merthogy gyakran megfordulnak nálunk (is). De mivel én rühellem a tribute-zenekarokat, és túlságosan sokat jelentett nekem egykor a Pink Floyd ahhoz, hogy kockáztassak, mindeddig ignoráltam őket. Nos, rosszul tettem. Ezen az estén ugyanis kiderült, hogy igenis, lehet művészet mások dalainak interpretálása.

Ízléses múltidézés

Az ausztrál Pink Floydot úgy reklámozzák, hogy maga David Gilmour is elismeri őket, sőt, felléptek az ötvenéves születésnapi buliján. Ez enyhe csúsztatás, mivel a Pozsonyba érkező csapat tagjai legfeljebb alsó tagozatosok lehettek abban az időben. Viszont olyan tökéletes illúziót keltettek, hogy egy szavunk sem lehet. Valami ilyesmit érezhettek anno az első rocksztár, Liszt Ferenc rajongói, akik már nem a mestertől hallották a Liszt-műveket, hanem egy másik virtuóz zongorista előadásában. Ha az emberiség túléli az elkövetkező nyolc-tíz évet, talán ez lesz a könnyűzene hőskorának egyetlen megjelenési formája, és bevett gyakorlattá válik az ikonikus dalok mások általi előadása. Az ausztál múltidézők kiváló zenészek (hat hangszeres, egy énekes és három vokalista lány, akik a The Great Gig In The Sky-ban egyenként is bizonyítanak), a projekt meggyőző fényshow-t mozgósít, lézernyalábokkal, szellemes háttérvetítéssel, és a legkorszerűbb hangtechnikát pakolva fel a színpadra, amitől újjáélednek az 50 éves számok. A Pink Floyd tagjai megszállott technikaőrültek voltak - belegondolni is borzongató, mihez kezdenének a mai lehetőségekkel. 

Az ausztrálok főleg a három legnépszerűbb lemezről (Dark Side of the Moon, Wish You Were Here, The Wall) válogattak, de nagy meglepetésemre elhangzott egy dal a Syd Barrett-korszakból is, az Astronomy Domine a Pink Floyd első, 1967-es albumáról, amely ma is megdöbbentően korszerűnek hat – akár a szintén ausztrál King Gizzard & the Lizard Wizard repertoárjába is beférne.

Kenguru a színpadon

Már a logójukban is szerepel a kontinensükön őshonos erszényes, amely a koncert alatt vetített videókban is rendszeresen feltűnt. Az idén 50 éves Wish You Were Here lemez borítóján égő ruhás alak helyett egy égő kenguru fog kezet a másik férfival, a The Wall-filmből ismert menetelő kalapácsok fejét kenguruk díszítik, a mozgóképeken feneketlen gödörbe huhannak szegény állatok, de még a színpadon is megjelent egy hatalmas, felfújható kenguru a Run Like Hell alatt. És amikor már túlzásnak tűnt a sok kenguruzás, hazafiságból paródiába csapott át ez az egész, vagyis rájöhettünk, hogy a zenészek így csinálnak viccet abból a tényből, hogy sokaknak elsőként ez ugrik be, ha Ausztráliára gondolnak. 

Két további felfújható látványelemet is magukkal hoztak: volt egy hatalmas disznó – sokkal ijesztőbb, mint amit 1976-ban London felett reptettek Gilmour-ék – és a The Wall szörnyszerű tanárfigurája is megjelent, természetesen a We Don’t Need No Education kezdetű „diákhimnusz“ alatt. Ezek nélkül is működött volna a zene, de azért köszönjük, mert így bőven volt mit fotózni. 

Ezek a vérprofi, kiváló fiatal zenészek bebizonyították, hogy David Gilmour, Roger Waters, Richard Wright és Nick Mason, na meg persze a szomorú sorsú Syd Barrett öröksége ma is él. És nem csak zenei értelemben. Dalszövegeik, amelyekben ott a kapitalista társadalom össze negatívuma, a világba vetett ember dilemmái, a rá leselkedő csapdák, 2025-ben is abszolút érvényesek. Ma is muszáj elgondolkodnunk az életünket uraló időről, a korrupcióról, a háború értelmetlenségéről, az öregedéstől való félelemről, a döntésképtelenségről, a lelki betegségekről. 

Talán nem is elsősorban arról van szó, hogy a Pink Floyd jóval megelőzte a korát, hanem arról, hogy mi nem tudunk haladni. Azóta sem.