Történet a jó és a rossz erőkről

A Dark Side of the Moon kétségtelenül a rockzene egyik mérföldköve. Konceptlemez, vagyis a tíz dal kerek egészet alkot, felépül egy történet, az elején és a végén szívdobogással, a gyengébbek kedvéért. Ebben nem a Pink Floyd volt az első, a központi téma vagy állandó szereplők köré rendezett dalcsokrokkal akkoriban többen próbálkoztak, a King Crimson például már 1969-ben, David Bowie 1972-ben, de akár a Beatles Bors őrmestere is ide sorolható. A Pink Floydnak viszont már az előző albumai is egységes hangulatot árasztottak, fontos volt a számok sorrendje, sokat pepecseltek a stúdióban, és más élmény végighallgatni egyben az egész anyagot, mint csak mazsolázni róla. Ezt a mai tizenévesek talán meg sem értik már.

A Dark Side-on ráadásul sikerült megcsípniük a korszellemet, beletenyerelniük valami egyetemesbe, és úgy összerakniuk 44 percnyi zenét, hogy kirajzolódjon a kapitalista társadalom összes negatívuma, a világba vetett ember dilemmái, a rá leselkedő csapdák. Nem is értem, miért nem hozták be az akkori Csehszlovákiába hivatalos úton, állampárti engedéllyel. Ha behozták volna, akkor már a szüleim is hozzáférhettek volna az ABBA vagy Koós János helyett/mellett. Szó van rajta az életünket uraló időről, a kapzsiságról, a háború értelmetlenségéről, az öregedéstől való félelemről, a döntésképtelenségről, a lelki betegségekről . A dalok önállóan is megállják a helyüket, bár a Time, a Money és az Us and Them kezdettől fogva rádiós kívánságműsorokban is szerepelt.

A blues alapú rockzene, amiből a Pink Floyd kiindult, itt már nem annyira hangsúlyos, sok a kísérletezés, csak úgy süt a lemezről a legújabb technikai vívmányok kiaknázásának vágya. Tulajdonképpen az akkoriban még gyerekcipőben járó elektronikus zene első nyomai ezek (bár a műfaj úttörőjének számító Kraftwerk első albuma már 1970-ben megjelent). A zajoknak, zörejeknek, torzításoknak, visszhangoknak, elmosódó hangsávoknak fontos szerepük van az összhatás tekintetében. Van itt repülőtéri hangosbemondó, bugyborékoló szintetizátorhangok, pénzcsörgés, a számok között beszédfoszlányok hallhatók Roger Waters filozófiai gondolataival. Már a megjelenéskor úgy reklámozták a lemezt, hogy négy hangfal közé ülve, kvadrofon hangzásban élvezhető igazán, bár akkoriban keveseknek volt erre lehetőségük. De sztereóban is szépen szállnak át egyik fülünkből a másikba a dallamok, jönnek-mennek az effektek „a fejünk felett”.

A londoni Abbey Road stúdióban vették fel, miután már egy éve tesztelték a számokat a koncerteken. Paul McCartney is rendszeresen bejárt hallgatózni 1972 májusa és 1973 januárja között, mihelyt megtudta, mi készül. A hangmérnök, Alan Parsons adta le neki a drótot, aki két évvel később szintén rocksztár lett az Alan Parsons Project élén. Ő javasolta az óracsörgést a Time elejére, és azt az énekesnőt, Clare Torryt is, akivel korábban már dolgozott, és aki a Great Gig in the Sky legendás szólóját fel- énekelte.

Waters elgondolkodtató szövegei mellé olyan remekül megkomponált zenei témák társulnak, melyek hatása a mai napig érződik. A billentyűs Richard Wright zeneszerzői géniusza, David Gilmour gitárszólói, énekhangja és Nick Mason dobtémái olyan összhangot képeznek, ami a Pink Floyd legjobb lemezévé teszi ezt az albumot. Az utána következő Wish You Were Here (1975) és a The Wall (1979) is remekművek, sőt azokon az albumokon szerepelnek a zenekar legismertebb dalai (Wish You Were Here, Another Brick In The Wall), mégis a „prizmás lemez” katapultálta őket a világhír és a halhatatlanság felé. Több mint 55 millió példány fogyott belőle, ezzel minden idők második legkelendőbb lemeze lett Michael Jackson Thrillerje után. Összesen 741 hétig szerepelt folyamatosan a Billboard százas listáján.

A The Dark Side of the Moon eredeti címe Eclipse: A Piece for Assorted Lunatics volt. Tehát olyan zene, amely válogatott holdkórosoknak szól. Talán tényleg túl hatásvadász cím lett volna, bár a Pink Floyd számaiban valóban van némi holdkórosság, a szó pozitív értelmében. Ezt hívják „pszichedelikus rocknak” – a megnevezést persze a kritikusok találtak ki, hogy megkönnyítsék a besorolást.

Most ne foglalkozzunk a zenekar két leghíresebb tagja közti acsarkodással, azzal, hogy Waters és Gilmour milyen verbális és egyéb ámokfutással próbálja zárójelbe tenni mindazt, amit letettek az asztalra. Szerencsére nem fog sikerülni nekik, még akkor sem, ha Waters beváltja ígéretét, és tényleg kiadja a jubileum alkalmából a saját Dark Side-verzióját, amely állítólag már készen van, Gilmour gitárszólói nélkül.

A Pink Floyd zsenialitásának lényege talán úgy fogalmazható meg, hogy mindenki másnál ügyesebben vegyítették az experimentális megoldásokat a klasszikus rockzenei elemekkel. Nem csupán kísérletezők voltak (mint mondjuk a Kraftwerk), hanem egy valódi rockzenekar is, remek dalokkal.

A Dark Side of the Moon egy olyan rendhagyó zenei projekt, amely nem csak a rocktörténetre volt óriási hatással, hanem összművészeti jelentőséggel is bír. Inkább egy elbeszélés, mint album, inkább filozófiai iránymutatás, mint dalok összessége. Mert mint tudjuk – el is hangzik a záródal végén – a Holdnak nincs sötét oldala, hiszen az egész sötét. Amit látunk belőle, azt a Nap világítja meg.

A rockvilág leghíresebb grafikai stúdiója, a londoni Hypgnosis által készített fekete alapú borítón látható prizma, amelyből egy hétszínű fénytörés nő ki (a hátlapon ugyanennek a fordítottja), pontosan jellemzi a Dark Side of The Moon közös tőről fakadt sokszínűségét, amelynek háttérében azonban ott az elpusztíthatatlan sötét oldal. Akkoriban hatalmas bátorságnak számított, hogy sem az előadó, sem a cím nem szerepelt a borítón. A kiadó üzleti szempontból öngyilkosságnak tartotta ezt az ötletet, de nem volt beleszólásuk, mert a dizájnereket a zenekar fizette. És ez is bejött nekik.