Veres Erika: Silva

Az Urál-hegység déli vidékeiről kimozdulva egy változatosabb nyelvi környezetbe kerültek őseink. A paleoszibériai jövevényszók mellett rengeteg más hatás érte őket. Az idők és a vándorlások folyamán vagy ma már nem létező nyelvek szavait, vagy pedig ma is tovább élő nyelvek szókincsének egy részét vették át. Mai napig használatos jövevényszókészletünkben iráni, türk, szláv és jóval később a bizánci hatás is jól kimutatható. A kenyér, a hús, a vásár, a hang és az ing, az orsó, a söpör, a bársony, a sárkány, a bájol és a bűvöl, a kerecsen, a zátony és a kereszt. Legmerészebb álmaiban sem gondolta Aydın, hogy a kenyér szó nem magyar eredetű. Már hogy ne lenne magyar, amikor mindennapi betevőnk, és alapélelmiszerként ott van az összes magyar áruházlánc polcain?! Ha ez se magyar, akkor hát mi az? Csupán csak a mi-ti-ők névmási sora? Kizárólag a toldalékok? A szórend? Az első szótagon a hangsúly? Mi a magyar? Mi a nemzeti nyelvi érték? De mielőtt Aydın e fájdalmas felismerések következtében szívrohamot kapott volna, Ümmühan sietve fellocsolta őt egy pohár vízzel. Ümmühannak eközben még egy vers is eszébe jutott, amelyről azt gondolta, kidomborítja az egyetemes magyarságérzet hangulatát. („Nem volt kül erőszak: ott benn, / Önmagadban vólt megölő mirígyed / S titkos elejtőd. // Ím egész bélig gyökered kirágták / A gonosz férgek, s az elett odóba / Hangya-bolyt híttak! – Mi nyüzsögve járnak / Most is alattad!”) Aztán mosolyogva hozzátette: „Kedvesem, nézd, minden nemzet fél az identitásvesztéstől. Mert az elmúlt visszahozhatatlan. A csodaszarvas után csak egyszer indulhattak el azok a daliás ifjak, hogy idegen birodalmak lányait rabul ejtsék, feldúlják házaikat, s utólag dicső tettekről meséljenek unokáiknak a tábortűz mellett. De ugyanúgy a dicső tetteket meséli el az etióp, a maláj és az argentin nagyszülő is, mert az emlékezet és a történetmesélés, valamint a bennünk működő ego az, ami egymáshoz hasonlóvá teszi a népeket. Ez is szép, ezt is meg kell tartani. Ugyanígy meg kell tartani a népek közti szép különbözőségeket is. A nyelvek különbözőségét, a bőrszín pigmentjeinek változatosságát, a hiedelemvilág, a genetika, a temperamentum, a világnézet sokszínűségét. De való igaz, mire kikutatod a te általad behozott érték természetét, hosszú és rögös utat kell bejárnod. Aztán, ha meglelted, beteheted szépen a közösbe. – Vegyük például a nemzeti dohánybolt esetét. Ez már jóformán hungarikum. Máshol ilyen nincs. Igazi magyar termék, egy ötlet, amelyre büszkék lehetünk. Persze a dohány is egy jövevényszó a magyarban. S nem akarlak elszomorítani, de valószínűsíthetőleg maga a nemzet sem az alapnyelvi szókészlet része. Ez van, Aydın, el kell fogadni.” Itt Ümmühan hosszasan elmerengett, elhallgatott.

Gondolatban visszatért réges-régi korokba: arra emlékezett, amikor még gyermekként szánon húzták őt szülei a tundrai vásárba. Halat vettek, vörös húst, prémet. Hideg volt, és sokáig tartott az út. Még ma is jól emlékszik annak a kislánynak az arcára, aki testvéreivel játszott a szikla jeges tövében – piros galacsinná gyúrt egy húscafatot, azt görgette ide-oda a havon. Manapság az Eszkimó jégkrém reklámarca lehetne ez a kislány – hasonló méretezésben, mint a Kinder csokoládé csomagolásán annak a kisfiúnak a képe. A prém útja, gondolta Ümmühan, és becsukta a nyelvtörténetkönyvet. Az összezáruló lapok visszahozták a „jelen”-be.

Aydın közben elaludt. Álmában ő is más időkben, más tájakon barangolt – sűrű, sötét erdőn haladt keresztül, egy olyan összefüggő erdőségen, amely ma már szinte nem is létezhetne. Érintetlen, egyenetlen talajon gyalogolt, mind beljebb és beljebb a cserjék és a fák sűrűjében. Talpa alatt olykor megroppant, eltört egy-egy korhadt faág, amelyet még nem rágtak szét teljesen a rovarok, amelynek háncsrétegét még nem dolgozták fel a gombák, amelynek üregessé rothasztott fájában a lárvák még nem vertek tanyát. Aydın nem látott fényt – egyfolytában valamiféle mély kékségben tapogatózott, és a mélykék hátteret becsíkozó fatörzsek látványában haladt. Sötétkék pokróc szabálytalan szélességű fekete vonalakkal. Mintha az esteledő Bükkben vagy a derengő Börzsönyben járna, vagy az Urál-hegység valamelyik erdejében. De semmiképp sem az Amazonas partvidékén. Se nem Afrikában, hiszen az afrikai erdőségeket nem ilyen színekkel és nem ilyen vonalakkal ábrázolják az M2 mesecsatornán. (Aydın általában unokáival nézi a rajzfilmeket, saját maga egyébként nagy híradórajongó.) „Az oly szép és harmonikus erdő rendjét sok szigorú belső törvény szabályozza. Amelyik fa növekedésével, térfoglalásával nem képes a léptéket tartani, azt hamarosan beárnyékolják a többiek, és lassan alárendelt szerepet játszik, vagy kiszorul az erdő életteréből” – hallotta vissza álmában az egyik ilyen külföldi mese szinkronszínészének hangját. Meghökkent, már amennyire egy álomban az ilyesmi lehetséges, de mire tovább haladhatott volna az erdei társadalom működésének kérdéskörében, már egy teljesen más kép vetült elé – egy karib-tengeri kaland résztvevőjévé vált néhány pillanatra –, majd lassan ébredezni kezdett. A kenyér, a hús, a vásár, a hang és az ing, az orsó, a söpör, a bársony, a sárkány, a bájol és a bűvöl, a kerecsen, a zátony és a kereszt – motyogta magában ébredés közben, amikor is arra lett figyelmes, hogy Ümmühan szemüvege tompán koppan a perzsaszőnyegen. Mostanra Ümmühan aludt el. Hogy fel ne ébressze, ő is megint becsukta a szemét. Újra visszakerült a kék erdőbe. Aydın most állatokat is látott – őzet, szarvast, madarat. Csak lépdelt előre. Mégis olyan érzése támadt, mintha egyfolytában körben haladna: egy óriási erdő mélyén bóklászik, vég nélküli rengetegben – mindig másképp, mégis mindig ugyanúgy. „Ez már a jövő? Egy űrbeli, kozmikus tájban bandukolok. Vagy a múlt, mondjuk a jura párás őserdeje ez, s mindjárt elém rohan egy dinó, fellökve az őzet, ami előbb itt téblábolt még…?! – Messze setétedik már a Ság teteje, / Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, / Szülőföldem, képedet: / Megállok még egyszer, s reád visszanézek. / Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! / Vegyétek bús könnyemet. – Hjaj, mi ez? Berzsenyi? Inkább felébredek” – tért vissza álmából lassan a kétezerhuszonnégyes szombat délutánok valóságába Aydın. De már körbevették, és nem tudott szabadulni saját gondolataitól. „A szombat egy szláv jövevényszó. A Kárpát-medence őserdei pedig a kipusztulás szélén állnak” – nyúlt a kávéfőzőért, míg Ümmühan tovább pihegett jurtájuk heverőjén a szabálytalan szélességű fekete vonalakkal mintázott, sötétkék ikeás pokróc alatt.